Mi is jut az ember eszébe ha meghallja az óceán szót? Leginkább a végeláthatatlan kék vízfelület, sós pára, bátor hajósok, hatalmas vízi fenevadak, cserzett arcú halászok, és persze a hullámok. Fehér tarajú dübörgő vízalakzatok melyek homokká őrlik a part ősi sziklatornyait, súlyos tajtékjaik óriáshajókat taszítanak a mélybe, szüntelen korbácsolják a szárazföld széleit, meg nem szűnő monoton morajlásuk elválaszthatatlan a parti lét élményeitől. Az óceán legendás domborulatai a “homo ludens” fortélya nyomán, a szörfösök és egyéb vízi huncutságok tulajdonosai számára olyanok, mint síelőnek a hegyek lejtői vagy autóversenyzőknek a gázpedál…
Hát ez az ami nincs! Az Atlantico teljesen kifordult magából, megirigyelve a hegyi tavak nyugodt mozdulatlanságát, feszített víztükrű úszómedencékhez vált hasonlatossá.
Az elmúlt két napban rengeteget autóztunk keresztül kasul a szigeten, bárminemű vízmozgás után kutatva, de semmi, nuku, nada, velenceitó! Ilyen laposnak még soha sem láttam a nagy vizet.
Pedig most kellene jönnie a téli zúzásnak.
Szóval érik a frász az öreg szigonyosnak…
TÚLOLDAL 