Még szerencse, hogy nem egy nagyvárosban lakom…
Nos, amennyiben a mozgó lottó, pálma, hal és fagylaltárusok tébolyult üvöltözése, tülkölése és óbégatása reggelire, az alattunk lévő dán hentesárubolt öreg légkondicionálásának kerregése, valamint az északi népekből álló klientúrájuk kedélyesen lármás “Vejnemöjnenvircsaftja” egész áldott nap, vagy a szomszéd polgártárs rendszeres délutáni szerszámgépes zajongáskényszerének kiélése, az utcagyerekek alkonyati rikoltozása, esetleg a szemközti teraszon vegetáló zombikutyák éjszakai hurutos, szörcsögő horkolása, együttesen sem lenne elegendő a békés, csendes kis halászfalu (bazdmeg) cím odaítéléséhez, akkor rátesznek még egy lapáttal. Nekiveselkedtek, hogy jó hangosan gatyába rázzák az utca túlfelén meredező építészeti kimérát.
A ház magában is megérdemel pár mondatot, hiszen bájos egyvelege a rosszul értelmezett modernizmus, a keleti blokkból ismerős “nonfunkcionalista” de azért bőkezű anyagpazarlás, az elhibázott színválasztás valamint a “csácsó” városépítészet nemtörődöm esztétikájának.
A fakó téglavörös blokképületen nem igazán található, két egymással akár egy kicsit is harmonizáló hasonlító nyílászáró, esetleg rács, vagy árnyékoló, hisz felesleges apróságokkal nem igazán foglalkoznak. Evvel ellentétben az építész egy briliáns megoldással rukkolt elő, amivel egységesíteni lehet az épület megjelenését (meg gondolom leszámlázni a véletlenül berendelt 150 kubusméter betonot). 
Ez a trükk abban áll, hogy minden egyes ablak alá tervezett egy böszme kiugró blokkot ami az utcafrontról esetleg ormótlan franciaerkélyszerű kilépőnek tűnhet ám valójában csak egy tömör, egybe, vasbeton kolonc. (Az is elképzelhető persze hogy a befelé összedőlni akaró épületet próbálta evvel a másik irányba kiegyensúlyozni.)
Szóval telt múlt az idő, és ez a magában álló sok furcsa “konkrétum” elkezdett megöregedni, szétmállani, és súlyából adódóan meghúzni az épület falait, amin csinos kis repedések jelentek meg. Ezt már a tavalyi évben is próbálták kicsit biztonságosabbá tenni, több kevesebb sikerrel persze. A művelet kimerült egy, nagyjából másfél hónapig tartó zajos veszélymentesítésben, vagyis egy magában is hangosan berregő berendezésen állva pokoli lárma közepette leverték a betonballasztok lazább darabjait, amik persze óriási robajjal lezuhanva összezúzták az utcára helyezett térkövek egy részét, amit némi harsány légkalapácsozással, benzinmotoros kővágógép nyüszítéssel, meg betonkeverő berregtetéssel orvosolni is tudtak ideig óráig.
Na ezt a procedúrát indították el újra itt az ablakom alatt, jó két hete. Viszont a szétvésett cementdobozokat és a mellettük húzódó öklömnyi repedéseket most szépen, esztétikusan síkba húzták egy kis vakolattal, hiszen az majd minden bizonnyal megoldja a problémát…
Imádom a kanáriókat!
Szerencsére, most már legalább nem bontanak, így csupán a hidraulikus emelőt működésben tartó motor zúgása és a keverőgép darálása harsogja túl az öreg skandinávok dallamos vásárlásmoraját…
TÚLOLDAL 