TÚLOLDAL

Pirksz kadét a holdfelszín felé zuhan. A szomszédban a foltos, kis disznószerű szörnyek beteg, artikulálatlan hörgéssel kísérve hangosan dörzsölik a tomporukat a zöld betonhoz és nagyon haragszanak a felettük zizegő szakadozott kékségre. A szárítókötélről kislányszobát idéző virágok és hercegnők lengedeznek bele az arcomba, -majdnem kiverve számból a sűrű füstöt okádó havannát – de a fotelomat már nem tudom hátrébb tolni az alatta lévő nagy, piros, fehér pöttyös légyölő galócától.  A hiperszaurusz belsejét szép nagyra fújta a légmozgás, lobogó fülét a vaskaktusz nyelvszerű tüskéibe akasztva vonszolja keresztül a szúrós növényt a terasz izzó kövein, amik olyannyira felhevítik a levegőt, hogy a vibrálástól alig látom a szemben lévő uborkafákat. Hirtelen felhangzik a kaputelefon idegszaggató búgása, leteszem a villanykönyvemet, arrébb rúgom a csámpás asztalt, de a nagy sietségemben majdhogynem magamra rántom a fejem felett lebegő hullámdeszkát. Percek múlva már egy német fiúval társalgok a malajziai beatles fellépésről, aki miskolci akcentussal beszéli a magyart és vesz tőlem egy tavalyi világítótornyos képet…