TÚLOLDAL

Távol kerültem dolgoktól.

Barátom blogját olvasom. Péter körültekintően, egy író vagy talán egy költő érzékeny alaposságával analizálja a körülötte hömpölygő világot.

Látom a kimeredő antennákat, a befelé forduló parabolavevőket, a tények körül szüntelen keringő szatelitek raját. Hallom a külvilágból befolyó, a belsőből kiáradó információk keltette rezgéseket, karakterekké dermedő gondolatokat, melyek nem szépelegnek hanem egyszerűen szépek.

Bármely rútak legyenek amik a rezdüléseket generálják az elme megszűri a zajt, az intellektus tisztába teszi a káoszt.

(Metsző írások. A műveltség polcáról jókor levett irattartókból kihulló vasszegek beleverve a gondolkodás kemény fából faragott lapátkerekébe – amit vadul forgat a tapasztalás folyója- és ráakasztva az irodalom.)

Kevés dologra van hatással, de majdnem minden hatással van rá.

Ezen kevés dolgok egyike a fejemben van.

Örömet okoznak a sorok, de a betűk mögül sugárzó értelem rávilágít a sorakozó mérföldkövekre melyek közénk vannak leszúrva.  A térben feszülő távolság nem nő, – háromezerhétszázharminc kilométer és négyszáz méter, persze légvonalban, ha feltételezzük, hogy otthonról ír –  fokozódik helyette egy másik tényező, ami viszont nem mérhető colstokkal.

Ez a szellem mélysége, talán magassága, ki tudja persze, mint minden más ez is viszonylagos…

Együgyűvé lettem,  ez akkor a legfelismerhetőbb számomra, mikor őt vagy hozzá hasonló gondolkodókat olvasok.

Úgy tűnik elfelejtettem az elmémet gondolkodásra használni, beleélek a világba, keresztül folyik rajtam az idő.

A óceánban ázó kis porfészek sziget déli falvainak félújdonsült lakója hozzáidomult a mediterrán hétköznapi hedonizmus egyszerű vegetálásához. Mint az állatok. (Hajni mondja is sűrűn, olyan vagyok mint egy macska…)

Az intellektuális magasugrás nem túl nagy divat errefelé, a nap süt, a nagy víz szakadatlan ostromolja a partokat és ahogy a kis földdarab irdatlan vulkanikus fundamentumáról lemosódik a finom fekete homok, úgy múlnak a napok is, illetve sokkalta gyorsabban.

Szóval azon kapom magam, hogy őrlángon pislognak a neuronok, befolyik a látvány, a hallvány és ennyi, elnyelődik, nem verődik vissza semmi sem. Sötétkamrába oltott süketszoba a megcsontosodott varratok alatt.

A gondolatok mint a sebtiben felcsattintott öngyújtóláng, fel felvillannak aztán belesimulnak az öntudatlan figyelem mozdulatlan síkjába.

Talán mert mások lettek az ingerek?

Nagy levegőt veszek és lefelé úszom, egy vörös mintájú rákot nézek a mélyben, rám se hederít, serényen csipkedi a nemtudommit a kövekről és az eltűnik a tapogatókkal övezett szájszerv belsejében.

A tüdőmben lévő levegő felhajtóereje erősebb a tömegvonzásnál, megragadok egy nehéz követ az aljzaton, hogy tartsam a pozíciómat és tovább hathasson az agyamra a valóság lenyűgöző kicsiny szelete.

Aprókat rándul a rekeszizom, most csak ez juttatja eszembe, hogy idegen vagyok ezen a területen, az éles elemi határvonal fölöttről jöttem. Bizony szükségem volna egy újabb adag gázkeverékre különben én leszek az a nemtudommi amit a szorgos ollók a páncél alá tömnek.

Gyorsan spirálban emelkedem, a csökkenő nyomás morzejelei pattognak a dobhártyámon és lehagyom a levegő apró csillogó golyóbisait. Közelít a színjátszó felszín, nagyot fújok a légzőcsőbe ami eltávolítja a belefolyt vizet, ez messziről talán úgy nézhet ki mint a tengeri emlősök légzése.

A habokból esetlenül kecmergek ki, a vízalatti mozgást könnyítő sárga műanyaguszonyok sutává tesznek a szárazon, megszabadulok tőlük de még a fejemben érzem a hullámokat, a dimenzióktól független mozgás szabadságát. Idekinn a kéreghez szögez a gravitáció, a föl és a le a saját testmagasságomat nem nagyon haladhatja meg.

A sziklák forróak, rajtuk rákok levedlett bőre.

Rák-bőr-rák.

A bőröm már nem képes tovább barnulni elérte a maximumát, vörösesbarna, de nem mint az indiánoké, máshogy vörös és máshogy is barna.

A kényszer erős, a feladat adott, mégsem megy jobban, a pigmentek lányos zavarukban mégis apró sötétbarna pöttyökké tömörülnek, mint a szeplők vagy mint a foltok az aggastyánok kezén.

A foltok többé már nem múlnak el.

Az ízeltlábú lény páncélja csodálatos konstrukció, vörösre száradt kint a napon, színe mint a megfőzött testvéreié az étteremben, a rejtőszínt adó vegyületek lebomlottak csillagunk kíméletlen melegében. A külső váz megdermedt ízületei így szárazon is kecsesen mozognak, az evolúció nem végzett félmunkát.

Egy üres rák van a kezemben, héj az élőlény nélkül.

Figyelek és csodálkozom mint egy gyerek, sodródom és nem próbálom megérteni azt, amihez hozzászoktam, hogy meg kéne értenem.

Lehet, hogy ez lenne a béke?  Nem pengetni a húrokat.

Vagy csak kényelmes szellemi restség, az elme tunyasága.

Tényleg nem tudom!