Hányszor de hányszor megfogadtam már, hogy a szutykos életbe többet nem veszek semmiféle dolgot amit kínában gyártanak és használni kell valamire.
Mert ha mondjuk dísztárgy olyat meg azért nem veszek mert randa, de legalább azt azon kívül semmi másra nem akarod használni mint hogy kidobod, vagy eldugod, hogy ne lehessen látni. Esetleg vannak a valódi funkcióval bíró ám rendeltetésükből fakadóan “passzív” tárgyak amik esetleg még szóba jöhetnek annak ellenére, hogy Kínában készültek, ilyenek például a virágcserép alá tehető műanyag tálka. (Bár később arról is kiderülhet persze, hogy oldja a víz vagy még az érintése is mérgező)
Ma viszont sokadszorra is belefutottam a szükséges de olcsónkellmegoldani csapdájába és ráadásul pont egy olyan készséggel amiben számomra elvi kérdés, hogy nemhogy kínait nem de inkább profi, vagy egyenesen ipari terméket választok. Ezek a tárgyak a szerszámok, kezünk és agyunk meghosszabításai, evolúciós fizikai csökevényességünk helyreállítói, Az emberi elme leleményességének kiterjesztései. Általuk váltunk az egyszerű majomlényekből az eszközhasználó állatokon keresztül az építő, létrehozó homo sapiensé.
Aki szerszámok segítségével gépeket és gépek segítségével olyan semmirevaló szarokat képes előállítani, mint a dicsőséges kínai ipar egyszersemhasználatos hulladékai.
A képlet egyszerű, volt egy kölcsönbicaj a mi két kerékpárunkon felül, ami azért lett Zsoltiéktól elhozva, hogy a minket itt a szigeten meglátogató Szilvivel együtt tudjunk olcsón és problémamentesen közlekedni.
Nos a használatért cserébe ígéretet tettem a bringa egy aprócseprő problémájának elhárítására, amihez – a valamilyen relytélyes okból kifolyólag mindig hiányzó- 13-as kulcsra lett volna szükség.
Na 13-as kulcsot nem lehet ám csak úgy magában vásárolni a készletre meg sem pénzem sem szükségem nem lett volna. Így egy aránylag mutatós külsejű de azért jutányos árú franciakulcsra esett a választás. A szerszámboltban viszont még a jutányos ár is messze meghaladta a rá fordítandó eurómenyiséget így hát lógó orral átballagtam a kínai shoppba, ahol az emberfia minden problémájára kínálnak valami látszatmegoldást, a műnövényápolástól a tükörtojásformázáson keresztül a világítózenélő ízlésficam indikálásig. A végtelenül fontos műanyagholmikkal sűrűre rakott polcerdővel telezsúfolt üzlet egy eldugott sarkában, rögtön az aranyszínűre festett elemes integetőmacska mellett megtaláltam a szerszámboltban hagyott franciakulcs pontos mását. Természetesen a töredékéért. Messziről látszott rajta, hogy nem egy “Beta” szerszám, de hát gondoltam egy két csavarmeghúzást azért csak csak ki kell állnia lévén mégiscsak fémből van.
A nap többi bosszúsága ellenére viszonylag felvillanyozva loholtam haza abbéli örömömben, hogy mégsem fogok szégyenben maradni bicikliszerelés terén. (Ha már nem sikerült időben visszaszolgáltatnom a vasparipát.
A kis csigát ami a kulcs pofájának nyílását szabályozza lassan tekertem a 13-as számig finoman ráillesztettem a kioldandó anyacsavar felületére majd forgattam. A csavar meg sem moccant viszont a kulcs ellentmondva a fizika törvényeinek visszafelé forgatta a megbízhatatlan tengelyen lötyögő acélspirált.
No gondoltam ha ez ennyire laza, hát majd a beállítás után megszorítom a szabadon álló hüvelykujjammal és akkor biztos a meghatározott távolságot fogja tartani.
Az ujjammal kifejthető csekély nyomóerő hatására a pofa valóban a kívánt 13mm-es távolságban maradt a testvérétől, de nagy meglepetésemre a közepesen dinamikus fordítómozgás hatására a kulcs pontosan 6 darabra tört szét, ami azért lásuk be még a végtelenül alacsony minőségű dolgoknak is becsületére válik.
Könnyen előfordulhat, hogy evvel a művelettel világrekordot állítottam fel az egyszerű szerszámok szándékolatlanul de mégis egy mozdulattal való mennél több darabra roncsolásában.
Még szerencse, hogy nem az életem múlt rajta…
TÚLOLDAL 