Nagylevegő, beafej, siklás…
Kicsit elhanyagoltam ezt a blogot, leginkább azt mondanám, hogy meguntam írogatni
Valahogy van úgy, hogy az emberből elfogynak a szavak.
Nem azért mert nincs miről vagy hogyan írni, egyszerűen csak a csönd marad.
Nem jönnek a dolgok maguktól vagy nem tartom arra érdemesnek őket hogy mindenképpen megemlékezzek róluk. Megfigyeltem magamon, hogy az otthoni bőbeszédűnek nem igazán mondható magatartásom itt még inkább a kívülállás és a befeléfigyelés irányába tolódott aminek egyértelmű folyománya, hogy eltűnnek a szavak.
Amik a történések hétköznapi szintjein megesnek velem azok, valahogy nem buzdítanak a betűvetésre a megfigyelések és tapasztalások apróságai pedig annyira összetettek és kuszák, hogy képtelen vagyok szavakba önteni őket, vagy éppenséggel olyannyira sűrűek és lenyűgözőek amire tán nem is elegendő a nyelv, legalábbis az a fegyvertár aminek darabkáit én biztonsággal forgatom tuti nem az.
Ilyenkor kellene mondjuk rajzolni!
Na itt jutottunk el egy másik problémához ami kísérteties hasonlóságot mutat a nyelvi kérdésfelvetéssel, (és hatványozottan annyit töprengek rajta mint amennyit blogbejegyzések írásával töltenék)
Tegyük fel, hogy beszélni vagy írni tehát a nyelvet használni sokkal jobban tudok mint mondjuk zenét szerezni, (Ez tény mivel az utóbbi egyáltalán nem megy) aztán ezt egészítsük ki avval a kijelentéssel miszerint rajzolni még ennél is jobban tudok. Amennyiben ezt az állítást igaznak fogadjuk el, még mindig nem mondtunk sokkal többet mint, hogy silány nyelvi képességeimnél valamicskét kifinomultabbak a vizuális kommunikációra alkalmassá tévő adottságaim.
Csak kurvára nem mindegy, hogy mit is akarok kommunikálni!
Az ittlétem alatt befogadott óriási vizuális és emocionális információmennyiség ott van a konténerben de valamilyen oknál fogva képtelen onnan kiszabadulni, új formába kerülni.
Kifejezésükre nincsenek meg, vagy nagyon fejletlenek az eszközeim. Otthon a rajzaimat (a szobrokról inkább ne beszéljünk, mivel azok annyira kis számban készültek az utóbbi időben, hogy egyszerűen nem képviselnek statisztikai tömeget) leginkább az agyamban felgyülemlő nyomás kiegyenlítésére használtam. Mint arról beszéltem korábban, a negatív információk sokkal agresszívabbak, sokkal kevesebbet képes belőle tárolni az agy, ezért előbb működésbe lép a biztonsági szelep. A kellemes dolgok nem akarnak kitörni, nagyon kényelmesen megférnek az ember koponyájában és valahogy úgy érzem nem vagyok azon a szinten amivel a szépség ilyetén sűrűségét meg tudom jeleníteni. Rájöttem, hogy ez egy sokkal nehezebb műfaj.
A kilátástalanságból, dühből fakadó depresszió, a vergődés szükségből történő enyhítése miatt létrehozott alkotások a fájdalomnak öntudatlan de mégis automatikus szimbólumrendszert kölcsönöznek.
A “sötét oldal” tűnik a könnyebben járható útnak.
Ez persze paradox egy kicsit. Abban a közegben létezni ahol a gondolataim folyamatosan egy darálóban aprózódnak feleslegességgé, ahol az életem és az egészségem, a szétdarabolt szellemi aktivitásommal együtt fasírozódik valami olyan alakba amit soha nem szeretett volna felvenni, bizony nem egyszerű és nem is inspiratív. Mégis a létrehozás a belülről feszítő indulat hatására intenzívebb.
Ez a késztetés ami most halványabb lett, és a próbálkozásaim is erőtlenebbnek tűnnek mint valaha.
A fényben állok és mégis a sötétben tapogatózom.
Ismeretlen, vagy nagyon szokatlan területre tévedtem, és az idegen föld megműveléséhez még nincsenek szerszámaim.
Ülök az üres papírok felett és valahogy nem jönnek a vonalak.
persze mindig vannak hullámvölgyek meg “alkotói válságok” de ez most azért is kellemetlen mert tényleg tanácstalan vagyok. Annak ellenére, hogy elvetettem az alkotás hiábavalóságától való rettegésemet. Ami valószínűleg abból fakadt, hogy valamit tanítottak az egyetemen, valamit látok a kiállításokon, galériákban, az interneten mégis képtelen voltam ezekkel a dolgokkal közös halmazba sorolni saját magam. Ez a hiányosság pedig valami nagyon nehezen meghatározható identitásválságot okozott. Olyan sokat őrlődtem ebben az útvesztőben, hogy nem vettem észre a folytonosan előttem lebegő kijáratot. Vagyis azt, hogy a hivatás szerű művészemberség legalább olyan távol áll tőlem mint a kőművesség vagy az órásmesterség, ezért semmi értelme azon tűnődni, hogyan is kapcsolódhatnék a nagybetűs művészettel. Csupán alkotgatni kell arról és úgy ahogy jólesik.
Itt a jólesiken van a hangsúly ami nagyon könnyen lerombolja a feleslegesség fundamentumát, hiszen ami örömöt okoz az nem lehet szükségtelen.
Amiben mindenképpen hasonlítok a művészekre az azt hiszem az a magatartásforma ,hogy akkor is keresem a problémát ha éppen nincs!
Ebből a szemszögből persze ez egy óriási kihívás, meg kell leljem a megoldást egy kifejezési problémára, csak kicsit magamra maradtam vele.
Otthon vannak azok a barátaim akikkel ilyen kérdésekről érdemben lehet beszélgetni, eszmét cserélni, ezekből okosságokat levonni stb. Az ehhez hasonló impulzusok, visszajelzések hiányában sokkal lassabban halad a dolog.
Az amit viszont mondani szeretnék az itt van nem otthon, a hazai élményeimről azt hiszem talán túl sokat is áradoztak a rajzaim, és abból nem kérek többet, szerintem sem én sem senki más!
Jaja hát ilyen az emigránsok élete!
Valószínűsíthetően írtam egy teljesen értelmetlen blogbejegyzést, nehezen fejeződnek ki a kusza gondolatok…
Remélem hamarosan írni is megtanulok újra és lesznek értékelhető rajzok is…
TÚLOLDAL 