Vicces kis dolog ez.
Amellett, hogy egészen a megvetés szintjéig elnyúló, és merőben lesújtó gondolataim vannak a fajom egészéről, mégis van a Homo sapiensek létének egy olyan aspektusa, ami viszont konstans és nehezen leplezhető csodálattal tölt el, akárhányszor csak eszembe jut.
Márpedig a kreatív elme vívmányainak millióival benépesített jelenkori civilizációnkban, ezt viszonylag körülményes is lenne a látókörből kitakarni, jelenléte kikerülhetetlen és keresztül kasul behálózza az életünket.
Ez pedig az intelligencia maga, s benne a teremtő ráció, ami a megszerzett ismeretek akkumulálása és újragondolása nyomán, merőben forradalmi dolgok létrehozására teszi alkalmassá, ezeket a fura, hízottagyú, csupasz majmokat.
A tudományos gondolkodás gyakorlása, ami egyrészről a körülöttünk lüktető univerzum megismerése felé araszolás legjobb módszere, másrészt képes volt kiemelni minket, a világot csak bambán szemlélő, de érteni képtelen lények sorából, majdhogynem feltétlen tiszteletet ébreszt bennem…
Eddig nem gondoltam, illetve, nem ilyen formán számítottam rá, hogy a tiszteletem tárgya, szenvtelenül keresztül fog hajtani rajtam.
No persze nem azért, mert ártani akar, nincs ebben semmi rosszindulat, vagy akár bármi személyes, egyszerűen, csak pont ott szotyiztam, amerre az útja vezetett, és egy fikarcnyival sem sikerült nagyobb ellenállást tanúsítani, mint amire egy csomag, ázott háztartási keksz képes, egy jókora buldózer tolólapjával szemben.
A modern alkimisták, az antropocén monitorfényben fürdő tudákosai, akik retortáik, görebjeik és a színesen fortyogó lombikok és üstök sorát már egy jó ideje tranzisztorok miriádjait rejtő szilíciumlapkákra cserélték, virtuális laborjaik mélyén, végül sikerre vitték a küldetést, amibe elődeiknek rendre beletört a bicskája.
Eredménnyel tenyésztették ki, az ember gyermekét, a régen áhított “homonkuluszt”, illetve annak egy teljesen anyagtalan formáját, a valódi információgólemet.
Megteremtették a szellemi evolúció egy új grádicsát, a biológiai folyamatok ragacsos béklyóitól mentes tisztán elektronikus intelligenciát…
Eleinte csodálattal vegyes érdeklődéssel szemléltem a szintetikus entitások cseperedését és jelenlétük terjedését a világ különféle területein, de aztán kicsit megszeppentem, mikor az adatelementál, a hétköznapi élet általam is kapálgatott, vizuálisan érzékelhető tartományába is betette a “lábát”, és megjelenésével, egy gondos orvos lézerszikevágásának precizitásával metszette hirtelen fültől fülig a torkomat.
Illetve hát, az elmúlt nagyjából harmincöt évem kitartó tanulását, vívódásait, számos kétség közt őrlődő, de mégis lelkes fejlődni akarásának, temérdek munka befektetésével elért eredményeit, tette egy szempillantás alatt teljesen hasztalanná.
Valamiért, naívmód, úgy gondoltam, hogy az alkotók valamelyest biztonságban érezhetik magukat, a robotok elkerülhetetlen felemelkedése nyomán útnakinduló “hivatáskombájn” darálásától, és a birtokukat képző tudás, (aminek része a gépek számára eddig elérhetetlen intuíció és az emóciók használata) csak az utolsók között válik majd értéktelenné.
Logikusan, a sorban jóval előbb esnének el, az olyan, kvázi mechanikus mesterségek, amik által támasztott kihívásokról a gépek már eddig is bizonyították, hogy sokkal gyorsabban, hatékonyabban, precízebben és biztonságosabban képesek azt elvégezni a biológiai szerveződések helyett.
És ez tulajdonképpen így is volna.
A logika ül, és idővel érvényt is szerez magának, csak avval az egyel nem számoltam eddig, hogy ezek mind-mind, nagy és összetett újítások, ergo sok szervezeti és infrastrukturális átalakítást igényelnek, vagyis a világnak meg kell érnie a térhódításukra vagy legalábbis nagymértékben idomulnia hozzá.
Például, hiába áll rendelkezésre a technológia, nem lehet, egyik pillanatról a másikra, önvezető autókat engedni az utakra, nyugdíjba kényszerítve ezzel a taxisok kamionsofőrök és egyéb hivatászerűen járműveket vezetők hadát, (És ez természetesen nem a munkanélkülivé váló emberekkel való együttérzés okán lehetetlen.) hiszen ahhoz nem csupán az okos járművek megjelenése kellene, de az utak, a jelzőrendszerek a teljes közlekedésszervezés, szabályozás, emberi szokások, és még ki tudja, mi minden másnak a totális átalakítására lenne szükség, ami ugye egyrészt idő, másrészt pénzigényes folyamat, valamint akár nagy potenciállal rendelkező érdekek is állhatnak vele szemben.
De ki a frászt érdekelnek az írók, grafikusok, festők, és egyéb széplelkű miegymások, akiknek egyrészt semmiféle lobbierejük nincs, másrészt, az akár azonnali hatállyal való kisöprésükhöz, a világnak semminemű átalakítására nincsen szükség.( És jóformán senki nem fog értük könnyeket hullajtani. Ez alól, talán egy-két alkotó képez csak kivételt, akiknek a társadalom, a népszerűség okán megbocsájtotta a “léhűtő különcség kívülállását”.)
No persze ez sem vonatkozik mindenkire, lesznek páran, akik majd az átmenetet képezik, vagyis azok az alkotók, akik még az AI színrelépése előtt brandet tudtak formálni a nevükből.
Azok talán még kitölthetik az idejüket, mert elért sikereik miatt, a munkájukkal összefonódott személyük is fontos tényező lehet még, a produktumaik értékesíthetőségében.
Akik viszont erről lemaradtak, azok szépen mennek a levesbe mind, hisz mi szükség önfejű, lassú, körülményes, jobbára nehéz emberekkel való bajmolódásra, akik ha éppen úgy gondolják, hónapokat szüttyögnek, olyan időrabló anyag és helyigényes tevékenységekkel, aminek eredményeit, akár egy nem túl felkészült AI is, a tizedmásodperc tört része alatt tudja többszáz választható variációban prezentálni, tulajdonképpen ingyen.
Annak ellenére, hogy szakmai karrier terén sem sikerült jelentős eredményeket felmutatnom, a produktumaimmal elégedett megrendelők visszajelzései alapján, legalább a mesterségbeli tudásom felhasználása kapcsán nem érhette szó a ház elejét, és az a pszeudofontosság, hogy efféle képességekkel operáló munkaerőt azért mégsem találni minden bokor alatt, az valamilyen mértékben képes volt ellenpontozni, hogy, mint érző emberi lény teljesen felesleges vagyok mások számára.
Most viszont, ahogy a valamelyest büszke szakemberként magaménak tudott hivatást, láthatom kompletten elsodródni az idő viharában, az utolsó kapaszkodó is kicsavarodik a kezemből, ami, a proletárságom ellenére, mégis, amolyan szellemi alapú termelőeszköz gyanánt, némi gazdasági lehetőséget biztosított a metabolizmusom fenntartására, valamint, a világhoz valamilyenformán való így-úgy kapcsolódásra…