ápr 15 2023
1 hozzászólás
Uncategorized

touché

Vicces kis dolog ez.
Amellett, hogy egészen a megvetés szintjéig elnyúló, és merőben lesújtó gondolataim vannak a fajom egészéről, mégis van a Homo sapiensek létének egy olyan aspektusa, ami viszont konstans és nehezen leplezhető csodálattal tölt el, akárhányszor csak eszembe jut.
Márpedig a kreatív elme vívmányainak millióival benépesített jelenkori civilizációnkban, ezt viszonylag körülményes is lenne a látókörből kitakarni, jelenléte kikerülhetetlen és keresztül kasul behálózza az életünket.
Ez pedig az intelligencia maga, s benne a teremtő ráció, ami a megszerzett ismeretek akkumulálása és újragondolása nyomán, merőben forradalmi dolgok létrehozására teszi alkalmassá, ezeket a fura, hízottagyú, csupasz majmokat.
A tudományos gondolkodás gyakorlása, ami egyrészről a körülöttünk lüktető univerzum megismerése felé araszolás legjobb módszere, másrészt képes volt kiemelni minket, a világot csak bambán szemlélő, de érteni képtelen lények sorából, majdhogynem feltétlen tiszteletet ébreszt bennem…
Eddig nem gondoltam, illetve, nem ilyen formán számítottam rá, hogy a tiszteletem tárgya, szenvtelenül keresztül fog hajtani rajtam.
No persze nem azért, mert ártani akar, nincs ebben semmi rosszindulat, vagy akár bármi személyes, egyszerűen, csak pont ott szotyiztam, amerre az útja vezetett, és egy fikarcnyival sem sikerült nagyobb ellenállást tanúsítani, mint amire egy csomag, ázott háztartási keksz képes, egy jókora buldózer tolólapjával szemben.

A modern alkimisták, az antropocén monitorfényben fürdő tudákosai, akik retortáik, görebjeik és a színesen fortyogó lombikok és üstök sorát már egy jó ideje tranzisztorok miriádjait rejtő szilíciumlapkákra cserélték, virtuális laborjaik mélyén, végül sikerre vitték a küldetést, amibe elődeiknek rendre beletört a bicskája.
Eredménnyel tenyésztették ki, az ember gyermekét, a régen áhított “homonkuluszt”, illetve annak egy teljesen anyagtalan formáját, a valódi információgólemet.
Megteremtették a szellemi evolúció egy új grádicsát, a biológiai folyamatok ragacsos béklyóitól mentes tisztán elektronikus intelligenciát…
Eleinte csodálattal vegyes érdeklődéssel szemléltem a szintetikus entitások cseperedését és jelenlétük terjedését a világ különféle területein, de aztán kicsit megszeppentem, mikor az adatelementál, a hétköznapi élet általam is kapálgatott, vizuálisan érzékelhető tartományába is betette a “lábát”, és megjelenésével, egy gondos orvos lézerszikevágásának precizitásával metszette hirtelen fültől fülig a torkomat.
Illetve hát, az elmúlt nagyjából harmincöt évem kitartó tanulását, vívódásait, számos kétség közt őrlődő, de mégis lelkes fejlődni akarásának, temérdek munka befektetésével elért eredményeit, tette egy szempillantás alatt teljesen hasztalanná.

Valamiért, naívmód, úgy gondoltam, hogy az alkotók valamelyest biztonságban érezhetik magukat, a robotok elkerülhetetlen felemelkedése nyomán útnakinduló “hivatáskombájn” darálásától, és a birtokukat képző tudás, (aminek része a gépek számára eddig elérhetetlen intuíció és az emóciók használata) csak az utolsók között válik majd értéktelenné.
Logikusan, a sorban jóval előbb esnének el, az olyan, kvázi mechanikus mesterségek, amik által támasztott kihívásokról a gépek már eddig is bizonyították, hogy sokkal gyorsabban, hatékonyabban, precízebben és biztonságosabban képesek azt elvégezni a biológiai szerveződések helyett.
És ez tulajdonképpen így is volna.
A logika ül, és idővel érvényt is szerez magának, csak avval az egyel nem számoltam eddig, hogy ezek mind-mind, nagy és összetett újítások, ergo sok szervezeti és infrastrukturális átalakítást igényelnek, vagyis a világnak meg kell érnie a térhódításukra vagy legalábbis nagymértékben idomulnia hozzá.
Például, hiába áll rendelkezésre a technológia, nem lehet, egyik pillanatról a másikra, önvezető autókat engedni az utakra, nyugdíjba kényszerítve ezzel a taxisok kamionsofőrök és egyéb hivatászerűen járműveket vezetők hadát, (És ez természetesen nem a munkanélkülivé váló emberekkel való együttérzés okán lehetetlen.) hiszen ahhoz nem csupán az okos járművek megjelenése kellene, de az utak, a jelzőrendszerek a teljes közlekedésszervezés, szabályozás, emberi szokások, és még ki tudja, mi minden másnak a totális átalakítására lenne szükség, ami ugye egyrészt idő, másrészt pénzigényes folyamat, valamint akár nagy potenciállal rendelkező érdekek is állhatnak vele szemben.
De ki a frászt érdekelnek az írók, grafikusok, festők, és egyéb széplelkű miegymások, akiknek egyrészt semmiféle lobbierejük nincs, másrészt, az akár azonnali hatállyal való kisöprésükhöz, a világnak semminemű átalakítására nincsen szükség.( És jóformán senki nem fog értük könnyeket hullajtani. Ez alól, talán egy-két alkotó képez csak kivételt, akiknek a társadalom, a népszerűség okán megbocsájtotta a “léhűtő különcség kívülállását”.)
No persze ez sem vonatkozik mindenkire, lesznek páran, akik majd az átmenetet képezik, vagyis azok az alkotók, akik még az AI színrelépése előtt brandet tudtak formálni a nevükből.
Azok talán még kitölthetik az idejüket, mert elért sikereik miatt, a munkájukkal összefonódott személyük is fontos tényező lehet még, a produktumaik értékesíthetőségében.
Akik viszont erről lemaradtak, azok szépen mennek a levesbe mind, hisz mi szükség önfejű, lassú, körülményes, jobbára nehéz emberekkel való bajmolódásra, akik ha éppen úgy gondolják, hónapokat szüttyögnek, olyan időrabló anyag és helyigényes tevékenységekkel, aminek eredményeit, akár egy nem túl felkészült AI is, a tizedmásodperc tört része alatt tudja többszáz választható variációban prezentálni, tulajdonképpen ingyen.

Annak ellenére, hogy szakmai karrier terén sem sikerült jelentős eredményeket felmutatnom, a produktumaimmal elégedett megrendelők visszajelzései alapján, legalább a mesterségbeli tudásom felhasználása kapcsán nem érhette szó a ház elejét, és az a pszeudofontosság, hogy efféle képességekkel operáló munkaerőt azért mégsem találni minden bokor alatt, az valamilyen mértékben képes volt ellenpontozni, hogy, mint érző emberi lény teljesen felesleges vagyok mások számára.
Most viszont, ahogy a valamelyest büszke szakemberként magaménak tudott hivatást, láthatom kompletten elsodródni az idő viharában, az utolsó kapaszkodó is kicsavarodik a kezemből, ami, a proletárságom ellenére, mégis, amolyan szellemi alapú termelőeszköz gyanánt, némi gazdasági lehetőséget biztosított a metabolizmusom fenntartására, valamint, a világhoz valamilyenformán való így-úgy kapcsolódásra…

Címke , ,
ápr 10 2023
Hozzászólás
Uncategorized

EZERÖTSZÁZ

Ennyike!
Szép kerek szám, mitagadás.
Pont ennyi földfordulat óta lettem ugarrá… (Illetve, az időintervallum kiterjedtsége okán, a parlag kifejezés lassan már jobban leírja ezt az állapotot.)

A fájdalomról ugyan éles emlékeim vannak, azonban nem tudnám felidézni a dátumot, amikor ez a helyzet kialakult. Nem is lényeges persze, hisz, ami elmúlt az elmúlt, nem jön vissza többé.
Igazság szerint, ha gondolkoznék rajta, egyszerűen kikalkulálhatnám, hisz elég egzakt rendszer szerint mérjük az időt, a számaim meg sajnos pontosak, de valójában az állapot fennállásának kezdeti keltezése, azon túl semmi jelentősséggel nem bír, hogy egy ponton elindult az agyban egy vegetatív számláló, ami következetesen elutasítja a megtorpanásra való hajlandóságot.
Amolyan biológiai óra ez, az akaratomtól teljesen független, hisz az így tengődő napokat, egyáltalán nem direkt számolom, egyszerűen csak belém íródnak.
Nem olyan ez, mint ahogy a bakák hajdanán a centit vágták, vagy, mint az elítéltek, akik a cella falának vakolatába karcolt strigulák sorának rendjéből rajzolódó létrán óvakodnak, az áhított szabadulás hajnala felé.
Annál sokkal feleslegesebb, ez ugyanis már nem lesz kevesebb, nem ér véget a szolgálat, nem fogy el a kiszabott büntetés napjainak száma.
Eleinte, ideiglenes állapotnak könyveltem el magamban, amiben akár bármelyik pillanat radikális változást hozhat, de a fizikai, emocionális és szellemi önmagambanállással lepergő huszonnégyórák egymásutánjának szaporodását jelző helyiértéknek, a százas tartományban is konstans emelkedő számai nyomán, egyre inkább kikristályosodott, hogy ez nem egy ilyen futó, pillanatnyi képlet.
Minnél jobban törekedtem kikászálódni ebből a történetből, a próbálkozások mennyiségével ekvivalens számú kudarcok sora, annál szikáraban mutatta meg, hogy, ez nem csupán a közeli múltamat és a jelenemet uraló körülmény, hanem, minden látható valószínűség szerint, bizony, a jövőm is ennek jegyében kalaúzol majd el a végállomásig.
Jobban belegondolva, egész nyilvánvalónak tetszik, mégis rém megrázó volt realizálni, hogy a test kérlelhetetlen entrópiájának, és a társtalanság elmedarálójának együttműködése nyomán kialakuló spirál lefelé gyűrűzése, irreverzibilis folyamat.
A belül várakozó gyermekre lassan rámeszesedő bácsipáncél vastagodása, napra-nap, egyre mélyebbre szigeteli el a kisfiút, a neki való társ esetleges meglelésének valószínűségétől és, mivel a “t” vektor iránya nem változtatható, így, a helyzet feloldására adható oddsoknak, az öregedéssel minimum egyenesen arányos, ám mégis egyre inkább gyorsuló ütemben való romlását vetíti előre.
Bekövetkezésük tekintetében, leginkább a végtelen valószínűtlenség felé konvergáló események kihasználásának terén, pedig eddig sem mutatkoztam a legszerencsésebb tagok közül valónak, szóval úgy tűnik, hogy ez a sztori, ez tényleg ennyi volt, és a látszat ellenére bizony végevan.
Ezerötszázegy, ezerötszázkettő, ezerötszázhárom, és így tovább, nyolcvanhatezernégyszáz másodpercenként…

Kurva jó lenne egyszerűen csak elengedni ezt az egészet, belenyugodni a helyzet makacs változtathatatlanságába és az édes rabigába taszító vágyak beteljesíthetetlensége miatti bánkódásnál, némiképp nemesebb kérdéseket bízni inkább, az elme, jobb sorsra érdemes kompjúterének – egyelőre még üzemképes – processzoraira.
Sajnálatos módon azonban, ezen gyarló, primordiális késztetések ereje, jócskán meghaladja az akaratomét, hiába próbálom messze űzni őket, folyton beleállnak a látóterembe, retinaizzasztó, vénuszi szépségek kísértésének formájában, másik emberek boldogságának képében incselkedve, vagy csak a rideg valóság meztelenségében, mikor a konyhaszekrény, rohadtul nem kérdezi meg tőled, hogy: Egyébként milyen napod volt?
Vagy, ha a sóvárgást nem is gyomlálhatom ki magamból, legalább ne kárhoztatna az agyam, az efféle nyomorban vánszorgó idő akaratlan számontartására, hisz az életfogytosok sem szórakoztatják magukat a rovátkák felesleges húzgálásával.
Az órák olyan sebességgel telnek, ahogy a köröm nőddögél kifelé az ágyából, minden előretolt mikrométerrel emlékeztetve, a probléma feloldását kínáló lehetőség esélyének elkerülhetetlen mérséklődésére.
Minden lassú állkapocsmozdulat, az egyedül elfogyasztott étel rágása közben.
Minden, a magány izolált vákuumában lezárt szemű éjszaka.
Minden ébredés, ahol a csörgőóra szirénájának sikítását, nem enyhíti az álmos bőr és haj puha illata.
A másodpercmutató összes nyavalyás kattanása, ami, az egyesszám elsőszemély, beomlott szájú barlangjában visszhangzik körbe-körbe, súlyos köszörűkőként horzsolja egyre mélyebbre a társmentes napok holkereit a koponyám falába, mintha csak mérsékelt égövi fák kambiuma dolgozna inverzben a fejem belső oldalán, gyűrűknek látszó csigavonal végtelenjét esztergálva a csont szöveteinek szerkezetébe
Belém kopik, ahogy a feleslegesség tudatának mérgező folyama marja egyre mélyebbre a medrét, az életem síksággá változott térképének, nem túl egzaltált szintvonalai közé, és viszonylag sűrű egymásutánban sorjázó áradásaival, bűzös hordalékából építi körém a belső tájam rétegeit.

Erre még rájátszanak kicsit, a jelenlegi madárfüttyös, rügyrobbantó évszak, mindenki által ismert sajátosságai, amikor is Primavera kisasszony, ötös fokozaton nyomja rózsaszín robotgépét, a herecsatornáim, laza kötőszövetes állományában tevékenykedő Leydig sejtjeim – amúgyis kicsit túlműködéses – hormonmanufaktúrájának termelési irányelvei közé.
A vérem túltelített oldat, tesztoszteronkoncentrációját talán nem is fokozhatná jobban semmi, a testi érintkezés prolongált hiánya, mégis lassan kioldja belőlem a férfiasság minden sóját.
Ugyanekkor, talán ez nevezhető a kisebbik gondnak, hisz a test egy viszonylag tohonya gép, az ivarszervek beidegzése, ugyan sűrű, ám mégsem oly bonyolult hálózat, amit némi mesterséges stimulus által ne lehetne félrevezetni…
(A feszültség kézi kioldása, persze, csak a biztonsági szelep vészhelyzeti működtetése, a nyomáskiegyenlítésen túl semmi egyéb haszonnal nem kecsegtet. Élvezeti értéke pedig, a valódi örömszerzés, fényes lakomáinak kínálatával összevetve, csupán víz és penészes kenyér.
Ráadásul, csak igen felületes, tüneti kezelés, a probléma okán, nyilvánvalóan, egyáltalán nem képes segíteni.)
Azonban, a társas lényként hivatkozott Homo sapiensnek, az animális nemi vágyon, a feszülő kellésen túlmutató igénye, más entitások intim közelségére, többesszámot feltételező természeténél fogva, sokkal nehezebben elégíthető ki önkezűleg.
És ez baj, ezt a szakadékot ugyanis nem tudom olcsó, vásári trükkökkel áthidalni.
Hiába az átlagon felüli képzelőerő, ahhoz mégiscsak kevés, hogy a fantáziám által kreált entitások valódi életre keljenek. A teremtett illúziók pedig azonnal elbuknak az ellenőrző tudat “Turing tesztjén” és a napnál világosabb, hogy csak saját szánalmas valómat kísérlem meg, képzelt barátokon keresztül szeretni próbálni.
A szociális és nemi életem testén tátongó hasadás befoltozhatatlansága felett érzett kétségbeesés előidézte morális degradációnak köszönhetően, ha hatalmamban állna, biztosan hajlanék arra, hogy kedvemre megváltoztassam másik emberek velem kapcsolatos elutasító elhatározásait, azonban, egyrészt nem vagyok mágus, és a döntési jogköröm végetér a belvaló és a rajtam kívülálló világ határmezsgyéjén.
(Másrészt, meg hát lássuk be, nem is lenne túl nagy diadal, pszichikai csalással érni el, hogy kelljek valakinek, aki egyébként bottal sem piszkálna meg egy ilyen nyomorultat.)
Az egyedüllétnek, nem az érintetlenség nyomában képződő mentális torzulások, meg a mások által léleknek nevezett akármi, lassú és gyötrelmes elsorvadása az összes átka, hanem, hogy eleinte csak áttetszőekké válnak, aztán délibábszerűen remegővé, majd semmivé, azok, a valamikor még konkrét támpontok, ami alapján az ember képes elhelyeződni, a fajtársai között feszülő viszonyrendszer kusza szálainak szövedékében, és ennek a pontnak a helyzete nyilván meghatározó annak tekintetében is, ahogyan egy entitás saját magát értékeli.
Ezen kordináták elpárolgása, sajnos nem a társadalmi tér korlátainak eltűnését jelenti, hanem elveszettséget, a tengeren kompassz nélkül hánykódó hajó bizonytalanságát, a haza soha nem találás maró iszonyatát, és a helyzetértékelés drasztikus deformálódása miatt, valószínűsíthetően, újabb és újabb, rossz döntések meghozatalának sorát.
A figyelem, a tisztelet, a szeretet, és az ezek gyakorlásához társuló, fizikai és szellemi impulzusok terén keletkező deficit, legalább olyan könnyen vezet a humán mentálhigiéniát alapjaiban szétforgácsoló hiánybetegségek kialakulásához, mint ahogyan a nemiség szomatikus megélésének folytonossá váló elmaradása rombolja szét az egészséges férfi énkép és önbecsülés, delikát kis struktúráit.
Veszélyes dolog ez, mert ha, a társas viszonyokban kicserélhető szeretet virágzásának helyéről lemosódik a termőtalaj, akkor a felszínre került csupasz sziklákon, többé már nem csírázik ki semmi ehhez hasonló.
Amikor az élőlény legnagyobb kiterjedésű szervének papilláris rétegét érhető, pozitív visszacsatolású ingerületek teljes mértékben hiányoznak, akkor az egész bonyolult hóbelevanc, egy borzasztó fontos funkciója marad kihasználatlanul, és, az ez által rezervátummá váló hús, amihez, az üdvözlési protokoll mechanikus kézszorításain kívüli szándékkal, nem vágyik hozzáérni senki sem, bizony gyorsabban kihűl, mint a sakter borotvaéles pengéje által kivéreztetett állat teteme.
A szellem, amivel nem ereszkednek párbeszédbe, és folyton csak magának tesz fel kérdéseket, előbb-utóbb kifogy a válaszokból és megnémul.
Rohadt dolog látni, hogy erre vezet az utam, és ha már az eddigi ezerötcáá is ennyi fejfájást okozott, akkor gyanús, hogy ilyen feltételek mellett, még sokkal rohadtabb lesz végigmenni rajta, de rengetegen megcsinálták már énelőttem is, és ők is csak belepusztultak valahogy, tehát valószínűleg, így-úgy nekem is sikerülni fog.
Mégis, azt hiszem a magány, a halállal leginkább rokon állapot, talán annyi különbséggel, hogy az utóbbi megüneplésén, általában, azért részt szokott venni néhány hús-vér ember, ha más nem is, legalább a pap meg a sírásó.

Címke ,
feb 07 2023
Hozzászólás
Uncategorized

Újra itt

A fizetési határidő lejárta után egy nappal, az igazat megvallva, némiképp ökölbe szorult gyomorral, de mégis érdeklődéssel vegyes várakozással pötyögtem be a keresőbe a blogom szerkesztőfelületének koordinátáit.
És TÁ-DÁÁÁ!
Viszonylagos megelégedés kerített hatalmába, sőt egészen felvillanyozódtam, mikor az interneten nem található dolgokra kereséskor jelentkező hibaüzenet helyett, a jól megszokott menük penderültek elém a monitoron.
Aztán az örömöm csak fokozódott…
Beérett a gyümölcs!
Mégsem volt hiába tizenkét évnyi billentyűpüfölés, a zsigeri őszinteségű naplóbejegyzések, lassú, bénácska gombnyomogatásaira elperzselt idő.
Sikerült fontossá tennem – ha nem is magamat, de – legalább pár belőlem kikívánkozó történetet, annyira, hogy valaki/valakik, ne csak az elolvasására ne sajnáljanak súlyos perceket szánni az életükből, de még a máshol elégetett idejük javadalmazásából is hajlandóak legyenek rá áldozni.

Manifesztálódott a semmiből egy igazi, csillogó sikerélmény!
Először csak félve mentem hozzá közel.

-Képes vagyok még örömet szerezni, vagy legalábbis némi élményt nyújtani, amit el is vesznek?
Előfordulhat, hogy mégiscsak tudok adni valamit? Hogy talán valamilyenformán érdemes lehetek a figyelemre???

-De hisz, itt van!
Jelezték!
Ha nem így lenne, most nem lenne itt semmi sem, még az a kevés sem, ami valaha volt!
Rég nem érzett langyosság ömlött szét a mellkasomban, aztán meleg lett, és kalapált a szívem, szélben lobogó papírsárkány lettem, amit a légmozgás magasan a horizont fölé emel, vigyorogtam, akár egy magát szerelmesnek gondoló tinédzser.
Madarat lehetett volna velem fogatni, hisz ez hosszú évek döglött csendje után, az első, anonim, de valós elismerés.
(Szomorú, hogy ezt kell mondjam, de pénzzel hitelesítve! Egy olyan dologgal, ami a jelen társadalmunkban a legtöbb ember számára csak verejtékkel szerezhető, vagyis kizárólag a legértékesebb erőforrásnak, az életidőnek a feláldozásával lehet hozzájutni, ezért különösen drága. A drága dolgokat pedig általában kétszer is meggondolják ilyen kézzel nem fogható macskaságokra elherdálni. Mégis megtörtént, valódi pénzzel fizettek, érte, hogy érdeklődés hiányában ne menjen a levesbe az egész keserves, írott hóbelevanc, és továbbra is születhessenek még ilyen szösszenetek. Valaki hajlandónak mutatkozott kitenni a dellát, ami nem csak üres duma! Nem mintha eddig túl sokan tolakodtak volna az önbizalmam halálos ágyához, bíztató szavakkal enyhíteni az agóniájának megpróbáltatásain, de ugye, tét nélkül, annyira könnyű dolgokat állítani, mint ahogy a bármiszarra bemondod az all in-t, amikor tökmagban pókerezel.)
Végre valahára, egy szignifikáns pozitív feedback a koponyámon kívüli világból, ami hirtelen, egy állatkertből örökbefogadott zsiráffá tudott változtatni. Tudod, az az állat, amiről általában úgy tartják: szép-szép, de azért otthonra nem kéne.
És mégis, valaki mégis hazavitt…

A totális feleslegesség fullasztó ingoványa mélyéről felszínre bukást követő, hápogó lélegzetvétel elégedettsége, épp csak addig tudta táplálni a tüdőm szomjas hörgőcskéit, amíg sort nem kerítettem az e-mailjeim elolvasására, és az ott található meglepetés, készséggel vissza nem taposta a fejemet pontosan oda, ahonnan az imént tátogva előbukkant, (csak a biztonság kedvéért, előbb még tömött egy adag mérgezett konyharuhát a számba…)

A levelek között számos fizetési felszólítás várt, valamint egy kedélyes üzenet, amiben a WordPress újra üdvözöl a felhasználói körében és mellesleg értesít, hogy a domain névre és a rendelkezésre állás éves fenntartására, sikerrel emelte le a számlámról azt az összeget, amit eredetileg az életem rezsidíjainak kiegyenlítése céljából fizettem be a bankba…
Nem, nem fogok emiatt éhenhalni, nem kapcsolják ki a fűtést, meg ilyenek, sőt igazából kurvára nem is a pénzről van szó.
Azt már régóta leszarom!
A deprimáló inkább az, hogy sikerült pár percre azt hinni, hogy ezen a szomorú hullámvasúton nem csak lejtmenet van…

(Miket beszélek… Hullámvasút???
Hisz a hullámvasútra az emberek direkt a lejtmenet mámora miatt ülnek fel, senkit nem szórakoztat, a lassú emelkedés, mindenki, a gyomra felől induló és az agytörzsére csavarodó könnyűségérzés eléréséért fizet be egy efféle menetre.
Azért, hogy büntetlenül adhassa át magát a föld tömegéből adódó, irgalmatlan erő, delejes vonzásának, a testbörtön béklyóinak súlyát ideiglenesen lecsatoló, felszabadító zuhanásnak, ahol még félned sem kell, a földbefúródás, meglehetősen káros élettani hatású aktusával való találkozástól.
A sebességért, ahol nem szükséges hozzáadni az izzó idegpályák munkájának koncentrátumát, hogy a meredek lejtőn suhanó deszka alattad maradjon, mikor beveszed a kanyart, a szórakoztató masinárium fékrendszerei és fogaskerekei leveszik a válladról az aszfalt rücskein szétfasírozódó hús vagy a rád csapó háztömbnyi hullám tömege általi haleledelléválás felelősségét, és ez öröm!
Szóval elhibázott hasonlat volt ez, az életem legkevéssé sem hasonlít egy VIDÁMparkban fel le robogú hullámvasútra, sokkal inkább, egy a pokolba vánszorgó mozgólépcső, amit pont olyan sebesen való futásra kapcsoltak, hogy magasságnyerés reményében felesleges legyen felfelé szaladj rajt, ráadásul pontosan tudható hová tart és még vészleállítógombot sem mellékeltek hozzá.)



Bár persze, ha a történtek alakulásán éppen most kaján elégedettséggel vigyorgó depresszióm megtrükközéseként, az életemre erőltetni próbált forced happyness nevében kísérlek meg cselekedni, akkor értékelhetem az egész lelkes árnyékra vetődést úgy is, hogy titokban vettem magamnak pár röpke minutumnyi boldogságot, amiről ha később ki is derült, hogy az oka talmi, de az érzés maga, azokban a gyorsan illanó pillanatokban, amikor éreztem, az tulajdonképpen valódi volt.
Ráadásul nem változott semmi sem, eddig is magammal játszottam, és a játszópajtások még most is csak a képzeletem szüleményei.

Címke , ,
dec 24 2022
2 hozzászólás
Uncategorized

ágyban párnák közt…

Tizenegy teljes és valamivel több, mint egy fél hónapon keresztül, sikerült elkerülnöm – az ütés kopáson kívül – nagyjából mindent, ami a szervezetem fizikai egészségét fenyegetni lenne képes, és balga mód azt hittem, ezt a pár napot már fél lábon is kibírom, de úgy néz ki, hogy az évenkénti, menetrendszerű, legalább egy dögrovásonlevést mégsem lehet ennyivel megúszni.
Szóval így év vége felé csak bejelentkezett, hogy: Na helló cimbora, rég láttuk egymást, kishíján majdnem el is felejtettem beugrani…
(A legutóbbi pont tavaly ilyentájt tört rám és annak ellenére, hogy az, maga volt az évszázad járványa, a rettegett, mindenkit halálraölő szörnykovid, mégis leginkább csak untatott, azt is csak hülye karantén kötelezettség miatt.
Ez az idei kórság, azonban színlelni sem próbálta, hogy csak szarral gurigázik, és egyből egy felpaprikázott ketrecharcos finomságával baszott oda a földhöz.
Amitől rögtön, három teljes napon és éjszakán keresztül fetrengtem, a testemben gyújtott lázmáglyák tüzelte kásás delíriumban. Ezt a mókás tevékenységet csak a kiválasztási folyamataim végtermékének kiürítésével, valamint – megakadályozandó, hogy a túl magas testhőmérséklet maradandó károsodást okozzon az agyamban – a jéghideg vízzel feltöltött kádba merülésig való elkúszással tudtam néha megszakítani.
A hidegrázás közepette haldoklás egyhangúságát olyan érzések színezték, mintha jófajta NATO pengésdrótból kötött sállal a nyakamon, alaposan feldühített lódarazsakat inhalálgatnék marokszámra, miközben a koponyám belső oldala felől, Michael Flatley, egy makuucsi osztályú sumóbajnokokból álló tánckart próbálna hágóvasban szteppelni tanítani a homloklebenyem közepén, aminek vidám ritmusára, erősen szalonspicces és egyben parkinson kóros vájárok, forró bőrvarróárakat forgatnak a látóidegemben.

Ilyenkor tulajdonképpen megszűnik a külvilág, és az idő is leginkább egy hosszú kimerevített pillanatbuborékká sűrűsödik körülötted, aminek belsejében kizárólag a tyúkszaros életed valamiképpeni megőrzésének igénye foglalja le az elméd minden egyes igénybevehető frekvenciáját. Ez azért jó, mert az létezéseddel kapcsolatos egyéb problémákkal való foglalkozás fel sem merül ilyenkor, és ha esetleg eszedbe is tudnának jutni valahogy, biztos lehetsz benne, hogy nem érsz rá ilyesmikkel nyomasztani magadat.
(Vagyis az intenzív fizikális rottyonlevés súlyossága, hatékonyan vette elejét, hogy közben épp mentálisan is szarul legyek, hisz a genetikus életösztön táplálta küzdelem a fennmaradásért, szerencsére nem hagy számottevő mennyiségű szabadidőt a depresszió gyakorlására.
Ez adta az ötletet, miszerint, lehet direkt, amolyan terápiásan kellene konstans a halálomon lennem és akkor előbb vagy utóbb talán kikecmereghetnék az agyamat bitorló rontás szorításából.
Persze, még a hipotézis szintjén is kiütközik a technika hasonlósága, a háborúval való békétteremtés vagy a szüzességért baszás ellentmondásosnak tűnő megoldóképleteivel, így annak ellenére, hogy eddig ez volt a legeredményesebb “módszer”, amivel képes voltam távol tartani a sötét oldal darálóját, valami azt súgja, hogy a metódus struktúrájába van kódolva, hogy elvesszem a réven, amit a vámon nyerhetek.)
Még szerencse, hogy az immunrendszer, ősi automatizmusok okán, a tudat felügyelete nélkül is kifogástalanul képes betölteni funkcióját.
Így, csendes agóniám közepette, vitéz kis leukocitáim, a betolakodókkal folytatott ádáz küzdelem során, derekasan helytálltak a végeken, és ugyan komoly emberveszteségek árán, de sikerült felülkerekedniük a szervezetemre törő mikroszkópikus ármány légiói felett.
A diadal jelentős mennyiségű élőerő feláldozását követelte meg, ennek mértékét híven mutatják azon, az ütközetben elhullott hős, várvédő, neutrofil granulociták és a legyőzöttek tömegeinek maradványiból deciliterszámra felharákolható nyálkás borzalmak, amikkel bizony éppeszű ember, tuti, hogy nem szívesen találkozna egy elhanyagolt sikátor sötétjében, a saját tüdejéből feljövet meg mégannyirasem látná őket szívesen.
(A tárgyi világ hiteles, – vagy legalábbis szemléletes – ábrázolásának igénye által ébresztett késztetést háttérbe szorítva, ezúttal inkább eltekintenék, ezen plazmaszerű váladékok küllemének pontos jellemzésétől, leginkább azért, mert ilyesmiket még az őrült arabként elhíresült, öreg Abdul Alhazred is fenntartásokkal és akkor is csak vonakodva merne papírra vetni.
Legyen elég annyi, hogy egy normálisnak nevezhető világban, ilyen szagú, árnyalatú és konzisztenciájú matériáknak nemigen szabadna eleven lények testéből előkerülnie.
Ergo, ez nem tekinthető egy kimondottan normális világnak)
Kölyökkorom óta nem voltam ennyire pocsékul.
És még csak erre jön rá a karácsony.
Halleluja!

Mióta visszatértem az életbe, folyton ide-oda cikázik bennem az érzés a két végpont között, hogy van e egyáltalán bármi értelme, az egyszeri és megismételhetetlen létezésemből fennmaradó időt, olyan balgaságokra herdálni, mint például ennek a blognak, az efféle felesleges posztokkal való töltögetése. Ezen már elég rég óta őrlődöm, azonban a WordPress karácsonyi akciója, jó alkalmat szolgáltat rá, hogy ez a dilemma egyszer és mindenkorra feloldódjon.
A dolog abban áll, hogy a cég, a rövid ünnepi periódusban lehetőséget biztosít az olvasóknak arra, hogy a platform fenntartásának költségét, átválallják a szerzőtől, és a működés még egy esztendőnyi megfinanszírozásának ajándékával adják tudtára, hogy érdemes a betűszaporításba energiát feccölnie.
(Erre, a fejléc fölötti, fekete alapon “GIFT” feliratot tartalmazó mezőben kínálnak alkalmat.)
Szóval, ügyesen elhárítván magamtól az ezen való kattogást, egyszerűen a befogadó közeg döntésére bízom ennek az anyagnak a kontinuitását. Így ha február elején azt látom, hogy az oldal még üzemel, és tizenkét év munkája/termése nem párolgott el visszahozhatatlanul a világháló digitális nirvanájába, akkor az biztosan olyan üzenetet, hordoz, hogy valakinek mégiscsak tetszik ez az izé itt, és nem teljesen hiábavaló, amit csinálok, ha meg a bejelentkezésnél majd csak a 404-es, “Page not found” hibaüzenet fogad, akkor minden kétséget kizáróan megbizonyosodhatok felőle, hogy nem kár érte, ha érdeklődés hiányában egyszer és mindenkorra felhagyok evvel az időtöltéssel…
Meg akkor már úgyis mindegy lesz.

Címke , , , , , ,
nov 25 2022
Hozzászólás
Uncategorized

Rabolólopó (Rózsaszín világ project #03)

Az van, hogy nem megy teljesen zökkenőmentesen a kizárólag örömteli és jó dolgokra fókuszálási tervezet kivitelezése.
Legalábbis, a körülmények úgy tűnik, igyekeznek szinte minden elképzelhetőt megtenni a figyelmemnek a pozitívumokról való elterelésére.
No mivel lehet így télvíz idején egész hatékonyan visszakergetni az odvába, az onnan amúgy is csak megfelelő indítékkal előbújó hikikomorit?
Na mivel?
Lopj el tőle valamit, azon kevés ingóságai közül, amihez igazán ragaszkodik…
Lehetőség szerint essen a választásod, mind közül a legfontosabb tárgyára, amivel szinte össze van nőve és, ami nélkül eddig se ment nagyon sehova.
Tulajdonítsd el a kerékpárját!
Szökőévente megyek el valahova kulturálódni, amire egy kedves kolléga kiállításmegnyitója épp megfelelő alkalomnak ígérkezett.
Valamiért azt gondoltam, hogy a Rádayn, vagyis a IX. kerület tönkrekamerázott kulturális főutcáján, az egyszerű, duplalakattal való lezáráson túl, nem szükséges olyasfajta, egyéb óvintézkedések foganatosítása mint például GYODA-t és aknazárat telepíteni köré, nagyfeszültséget vezetni bele, vagy még talán attól is eltekinthetek, hogy éhes anakondát tixózzak a vázra, mint mondjuk a hős utca közelében kéne. (Ahol, ha szeretnéd, hogy a keresztülhaladás alatt legalább a ruháid a testeden maradjanak, akkor érdemes egy működő láncfűrészt, hosszú madzagon pörgetned magad körül, a keringési sík középtengelyhez viszonyított szögtartományát sűrűn és véletlenszerűen változtatva, valamint külön ügyelve azokra a rövid periódusokra, amikor pislognod kell, hogy akkor se szívják le belőle a benzint.)
Szóval elvitték, sokba volt, most meg már sokba nincs.
Valaha a harmincadik születésnapi önajándékom gyanánt került hozzám, az első olyan bringa, a sok szirszarkacat után, ami végre a testalkatomhoz passzoló méretű, biztonságos tárcsafékek lassítják, az út egyenetlenségei és a csuklóízületem közé puha lengéscsillapítót ékel, könnyű, egyszerű, szép, fekete, nem a kínai népköztársaság, széleskörben forgalmazott ipai hulladéka, és aminél nem is akartam jobbat.
Sokat kellene gondolkoznom, ha valaki megkérdezné, miként lehet – mondjuk a direkt végtagcsonkolást leszámítva – ennél jobban kibaszni velem.
Régóta nem volt már bennem ennyi fortyogó harag.
Illetve a düh aktív tűzhányója felszínre okád sok olyan veszélyes salakot amelyek látszólag önmagukban kevesek lettek volna a kitörés elindítására de egymásra rakódó rétegei mindenképpen katalizálták a robbanást.
Ezért, így utólag visszagondolva, lehet, hogy nem csupán a tolvajnak óriási szerencséje, hogy nem futott össze velem, mert amilyen idegállapotba kerültem ettől a szituációtól, elképzelhető, hogy egy sopronkőhidai, életfogytos vakációra is könnyen bevásároltam volna magam a vidám találkozással.
(Azon kevés alapján, tudnillik, ami a tettenérés után maradhatott volna a delikvensből, nagyon nehéz lenne bebizonyítani a bíróságon, hogy ezen, különös kegyetlenséggel elkövetett emberölés mögött, nem lapult előre megfontolt szándék.
Olyan huzamos ideig ugyanis, jogilag biztosan nem lehet hirtelenjében felindulva lenni, mint, ami egy átlagos emberi szervezetnek, kerékpárlánc segítségével való, maradéktalan vérplazmává veréséhez szükséges.
Pedig, addig biztos ütöm, amíg ott vagyok és valószínű nem is tágítok a helyszínről, míg maradnak belőle olyan szilárdabb halmazállapotú darabok, amik túl nagynak bizonyulnak az aszfalt repedésein való elszivárgáshoz.)
A dühöt valószínűleg nem csupán a tolvajlás ténye, hanem annak folyományaképpen, elkerülhetetlen módon az életembe nyomódó következmények víziója is tovább táplálta.
Miszerint, a most pár hónapon keresztül biztosan jelenlévő, cudar hidegben, órákon keresztül talpalni a fagyos flaszteren, hogy egyáltalán odajuthassak valahova, nem nevezhető egy túlságosan szórakoztató elfoglaltságnak, olyannak meg főleg nem, amire kora reggel vágyni szokott az ember.
Csakúgy, mint a tömegtől, a nekik kitalált közlekedési megoldástól is szörnyen irtózom, és nagyon nyomós indok szükségeltetik hozzá, hogy igénybe vegyem, akkor is, szigorúan csak a személyes izolációs készletem pszeudobiztonságában (tükrös napszemüveg, aktívzajszűrős fullos fejhallgató.) vagyok hajlandó kitenni magam ennek a tortúrának, és ezen ritka esetekben is csak kellő összpontosítással tudok pánikroham nélkül, sok olyan ember közé zsúfolódni, akikkel nem, hogy nem igazán kívánok egy levegőt szívni, de még csak azonos légtérben tartózkodni sem…


Node, idáig tartott a nyígás, meg a felesleges puffogás, mert ugye a pozitívvilágnézeti autoterápiám jegyében, minden szituációnak meg kell keressem a fényesebbik oldalát, ami egyrészt elengedhetetlen a megőrülésem elodázásához valamint az összeomlásaim számának lehetőség szerinti mérsékléséhez is hozzájárul.
Másrészt meg, most pont ezt a feladatot találtam ki magamnak és igyekszem is konzekvensen tartani az irányt.
Ugye mindenféle szarnak vannak pozitív hozadékai, már szinte az első pillanattól, mint például a kényszerű rádöbbenések, amik, maguk után hozzák, az embert a tárgyakhoz fűző viszonyok felülvizsgálatának igényét.
Annak ellenére, hogy kifejezeten odafigyelek a puritán életmódomra, és igyekszem, az urbánus világban egzisztáláshoz szükségesnek mondott holmik számát is a lehető legalacsonyabban tartani, a kifosztásomra adott emocionális reakciók arról tanúskodnak, miszerint újra beleestem a valamihez való ragaszkodás hibájába.
Nomármost, bármi is legyen az, élő vagy holt, ember, állat, növény (vagy gomba) illetve legrosszabb esetben akár egy tárgy, ha balga módon hagyod, hogy érzelmi kötődések alakuljanak ki irányukban, akkor a dolgok természetéből fakadó múlandóság okán előbb vagy utóbb, borítékolhatóan veszteség érzésével kell szembesülnöd, ami pedig a ragaszkodás mértékével egyenes arányosságban lesz destruktív hatású, és olyan nehezen betölthető hiányokat alakíthat ki a belvilágban, amikre valójában senki emberfiának nincsen szüksége.
Sajnos ezt nem vettem észre időben, pedig voltak neki jelei, mégpedig elég szembeötlőek, elkezdtem ugyanis a bringát a saját képemre formálni, ha óvatosan is, de pimpelgetni és némi személyes arculattal felruházni, ami bizony melegágya az érzelmi pókhálófonalkák sűrűsödésének és egyenes út a csapdába, amivel csak magamnak árthatok.
Ennek kapcsán sikeresen kibaszarintottam a kukába egy sor olyan dolgot, amik hasonló sunyi módon, kicsi, alig érzékelhető emocionális tapadásokkal próbálkoztak beóvakodni az életembe.
Ha minden ilyen jellegű viszonyt idejében meg tudok szüntetni, vagy még kialakulása előtt csírájában elfojtani, akkor az úgynevezett “elengedés” kényszerű aktusára sem lesz többé szükség, és talán közelebb kerülhetek az érzelmek béklyóitól mentes létezés áhított állapotához. Ahol a veszteség csupán, csak anyagi természetű lehet.
Valamint, az ilyen és ehhez hasonló szükséghelyzetek sokszor mutatják meg, hogy az elkeseredettség lefolyóját viszonylag hatékonyan képes tisztítani az emberi jóság megmutatkozása.
Így, ennek a mostani aljasságnak kapcsán is nagyon kellemes impulzusok jöttek szembe velem.
Ez leginkább abban érhető tetten, hogy még annak ellenére is számos kedves ember talált meg jótékony kerékpárfelajánlásokkal, hogy valójában, nem is kértem senkitől támogatást, csak a tehetetlen dühöm szégyenletesen agresszív kifakadásával találkoztak az üzenőfalamon.
Ez az együttérzés és segítőkészség pedig felér egy meleg öleléssel, ami meg rám is fér, hisz egyébként csak az esőcseppek fagyos ujjai tapogatnak ezeken az ocsmány hamuszín napokon…



Címke , , ,
nov 06 2022
Hozzászólás
Uncategorized

Tüzes örömforrás (rózsaszínvilág#02.)

Az örömteli dolgokról való beszámolás programban, nem hagyhatom említetlenül, az élettársaimmal átélt “kalandokat” sem.
Nagyon jó, hogy vannak nekem itthon ezek a csendes kispajtások!
Rendkívül hálás vagyok nekik, hisz valahová ki kell ventilláljam, azt az érdeklődés hiányában felgyülemlő, becsatornázatlan szeretetmennyiséget, ami nélkülük csak úgy szimplán belémszáradna.
Hosszú órákat vagyok képes elbíbelődni velük, vagy csak mélán figyelni, a helyváltoztatásra képes lények zaklatott életritmusához képest, szinte időn kívüli létezésük dinamikáját.
Ők meg, a gondoskodásért cserébe, nem csak szemetgyönyörködtetően szépek és érdekesek, de három féle módon is képesek melegséget lopni a négy fal között töltött időm szorongató sivárságába.
Előszöris, a természetükből következő legkézenfekvőbb metódussal, vagyis az általuk hizlalt gyümölcsök sokasága révén.
Fogyasztásukkal ugyanis, az ízlelőbimbóim kényeztetése mellett, egész direkt módon, tudom a szervezetem hőérzékelő receptorait élénk stimulációnak alávetni.
Könnyeket, taknyot és verejtéket fakasztó perzselésüktől, pedig egy olyan erős érzetre tehetek szert, ami legalábbis ideiglenesen, képes rögzíteni az idegrendszeremet a jelen vibrálásában.
A rendelkezésükre álló teret betöltő zöld vitalitás, nem csupán oldja valamelyest a jelenleg élésre használt betonodú kietlenségét, de a tudat, hogy a fejlődésükben elért minden egyes apró eredmény hátterében – ha közvetve is, de – ott munkál a kitartó hozzájárulásom, kicsiny, langyos elégedettségsszilánkokat csempész a sikertelen életem bőrfelszíne alá.
Hisz, ha mások számára nem is, de az ő viszonyrendszerükben mégiscsak egy jelentékeny entitás vagyok, életbevágóan fontos szerepekkel, ami mérsékli némiképp a létezésem feleslegességének érzését.
Harmadrészt pedig, a szépségük, terméseik íze és ereje által inspirált konyhaművészeti kreálmányaim útján, még az emberbarátaimnak is kedveskedhetek valami egyedivel, ami ugyan nem nagy szám, de mégiscsak olyan, mintha a növények országának polgárainál bonyolultabb lények számára is tudnék adni valamit…

Sajnos, a szabadföld határok nélküli gyökérkánaánjának kiváltságával nem ajándékozhattam meg őket, hisz a nyolcadik szint magasságába emelt urbánus lét, némiképp korlátozza az efféle nagyratörő vágyak teljesülését, de az idő kellemesebbre fordultával, az ég alá költözés lehetőségét mégiscsak biztosíthattam számukra.
Az erkélyt eleinte nagyon megkedvelték és a második nagy kártevődúlás utáni időszakban szépen fejlődtek és teremtek, a szabad levegőn.
Csillagunk fényéhez való nagyobb arányú hozzáférés, több fronton is megtette a magáét és hálájuk jeléül igen tetemes menyiségű kapszaicinforrással láttak el a meleg évszak gyors lepergése alatt.

A szabadságot persze nem adják ingyen és tartós élvezete bizony veszélyeket is rejteget…

A kis balkon járólapjai a nyár utolsó két aszályos hónapjának kánikuláiban ollyannyira felforrósodtak, hogy szinte belefőzték a növénykéket szűkös műanyagvödreikbe.
A megfelelő árnyékolás megvalósítása elé komoly akadályt gördített, hogy az erkélyről való lezuhanás megakadályozására telepített korlát oldalfalai jórészt üvegből készültek.
Ez az átlátszóság pedig, a Kelet-Délkeleti tájolást tetézendő, talán túlságosan is sokat eresztett át az egyébként szükséges világosságból.
A capsicum nemzetség képviselői hiába is kedvelik fokozottan a fényt, a drasztikus mértékű fotonbombázásból származó hőenergia levélbodorító hatása mellett, némi sárgulással egybekötött száradás is nehezítette a négyfal közéből való kiszakadásuk megpróbáltatásait.
Naptejjel meg talán mégsem kenegethettem őket.
Ezen nehézségeken azonban gyorsan átlendültek és a kezdeti részleges levélvesztést követően egész otthonosra belekták azt a pár négyzetmétert, amit nekik adhattam.
Az éterben közreműködő hatlábú kispajtások segítsége révén, pedig a tetemes hozamhoz elengedhetetlen megtermékenyítési folyamatokat sem kellett többé a kis inszeminátor ecsetemmel beindítani.
Mivel a szemem elé tárulható örökpanoráma, leginkább a szomszéd telken a földbe állított toronydaruk táncát, valamint az épület szemközti oldalába mélyített másik embertárolók ablakainak csodálását teszi csak lehetővé – ahonnan a fent említett üvegkorlát transzparenciája okán, a szemben lévő odvakban tárolt humán erőforrások is szinte korlátlan betekintést kaphatnak az életembe – ezért, a lakásból a levegőbe kilógó flaszterdarabot, eddig jóformán csak ruhaszárításra és cigaretták gyors elpöfékelésére használtam…
Azonban, a paprikadzsungel óvó takarásában már kész öröm volt kicsücsülni a kis horgásszékre, egy jó kávéval vagy egy gyöngyöző fröccsel, és a körüllakók tevés-vevése helyett a mesterséges kis természetsziget lassú történéseiben elmerülni…
Életük első szakaszában átélt rovarinváziók miatti sokkhatás okán, eleinte nem túl sok terméssel örvendeztettek meg, és a keveset, amit ennek ellenére mégis kiizzadtak magukból, szinte maradéktalanul fel is tudtam falni, jobbára csak úgy magában vagy az egyszerű ételeimet megtüzesítő adalékanyagokként.
Az üveg és beton fogságából kontrollált eltávra engedett növények, azonban annyira megrészegültek a szabadság illúzióját adó, direkt fény és légmozgás kombótól, hogy megtáltosodott reprodukciós apparátusuk bőséges eredményeit, már nem győztem nyersen fogyasztani.
Így, a folyamatosan hízogató és heti rendszerességgel betakarított, legalább két marék, méregerős csili, kreatív felhasználására, a konyhában létesített laboratórium, számos érdekes kulináris merényletet produkál az utóbbi időben.


Például, különféle, trópusi és hazai gyümölcsök hozzáadásával főzött chutney-k özönét.
Kísérleteztem mangós, papayás, ananászos, maracujás, körtés, szilvás, barackos és újabban birsalmás, változatokkal.
Ezen, szélesebb körben fogyasztható csemegék, enyhébbek, Ízvilágukat a csili mellett, sumak, gyömbér, kurkuma, koriander, valamint további indiai és távolkeleti fűszerek színezik.

Készült még egy fincsi banános érdekesség, ami a nicaraguai évadunk alatt, Corn islandon, szinte minden nap fogyasztott, azonosítatlan fajtájú ecetes bohócsipkapaprikával megőrjített platanocsipsz, mélyre égett ízemlékét hivatott felidézni, és beszédes módon csak “Oráng-utánégető” névre kereszteltem.

(Az összhatását leginkább a “szullos” kifejezés írná le, amit ugyan hiába is keresne az értetlen olvasó a Magyar nyelv értelmező kéziszótárában, hiszen ez egy általunk kreált lingvisztikai kiméra, amit anno, a scrabble vagy betüpóker jellegű játékok kicsavarásával hoztunk létre.
Ez egy kicsit szabadabb, kreatívabb és az előbbieknél hatványozottan szórakoztatóbb időtöltés.
A gameplay hasonló a fent említett társasok menetéhez, azonban a cél, nem a rendelkezésre álló betűcsomag, meglévő, értelmes szavaká való összerendezése, hanem éppen az ellenkezője, vagyis egy nem létező kifejezés megalkotása, és hozzá, a hangzásához leginkább illeszkedő jelentés kiötlése.
A szullos pontos definíciója pedig, ha jól emlékszem a következőképpen hangzott: “Könnyed textúrájú, hegyes-éles krém”)

A pikáns, gyümölcsös karakternél valamelyest vadabb élményekre áhítozó ízlelőbimbók számára, születtek némikébb harcosabb, csak paprikaalapú lekvárok is, amikhez tömegnövelőként, hazai fajták húsát kevertem, Palóc, Rapires és rekord, valamint cseresznyepaprika (korál, cserkó) és esetenként kápia hozzáadásával. Ugyan nem lettek bevizsgáltatva, de ágenseinek koncentrációja alapján esélyes, hogy mindegyik vegyszerengedélyköteles lenne.

A legbátrabbaknak, a kis csípős rohadékok hatóanyagának valódi erejét akkumuláló gyilokszószok készültek, amelyek ugyan valószínűleg több ponton sértik a tömegpusztító fegyverek előállítását és tartását korlátozó nemzetközi egyezményeket, így a komolyságuk oldása céljából ezekre is inkább mókás fantázianeveket ragasztottam.

  • A “DOOMSDAY SOUVENIR” névre hallgató sötétbarna kompozíciót, kizárólag a ” 7 Pot Congo Chocolate” típusú, másfélmillíó scoville fokos halálpaprikából főztem, ebből kevesen tudnának akárcsak egy mokkáskanállal is elfogyasztani maradandó károsodás nélkül .
  • A vidám napsárga árnyalatú “NA-PALM BEACH” összeállítást, a sokáig csípősségi világranglistákat vezető szellemcsili, avagy a Naga Jolokia strain és a gyümölcsösebb ízű Aji dulce amarillo házasítása hívta életre.
  • ” ROOM TEMPERATURE ON PSR B0943+10″ ( Aminek, az Oroszlán csillagképben található, 3.1×10 a hatodikon Kelvin hőmérsékletű és evvel az ismert univerzum legforrób, neutroncsillagaként számontartott objektum volt a keresztapja.) Az egészen különleges zamatú, apró, fehér Biguino white és a perzselő Habanero el remo nászából született egy csipetnyi rózsaborssal.
  • ” SUPERNOVA EXPLOISON NEARBY ” A kicsi fehér Biguino-k metsző citrusos aromáját kombinálja a 7 pot CC brutalitásával és a wasabi torma orrtisztító hatásával.
  • “HOLYDAY IN THE EIGHTH DITCH OF MALEBOLGE ” Híven az Isteni színjáték, tüzes pokoljeleneteihez, a nyolc legpotensebb paprikám erejét elegyíti magában.
  • A jórészt karcos chipotlévé füstölt Halapeño, ízletes Aji charapita bogyókákkal bolondítva érdemelte ki a “SMOKING BREAK IN PURGATORY LOUNGE” becenevet
  • “VOLCANO POOL PARTY” öntet, szárazon pirított csilivel készült, Thai dragon, cayenne és Aji benito felhasználásával
  • “FIRE IN THE (ass)HOLE”- ban, A lilára érő, Malaysian explosive ember vad padlizsánszínét vegyítettem a Halapeño traveller húsos kiadósságával és egy kis krémes mogyoróvajjal, mindez megszórva a Jolokia és a 7 pot magjaival, hogy tényleg alul is égessen.
  • “SMELL OFF THE FIRE DRAGON’S BREATH” Lime-al nyakonöntött, némi galangallal ízesített Thai dragon, tabasco, és habanero darálék, némi szecsuáni borssal valamint sok-sok fokhagymával, az átütő tüzesbüdös lehelletért.

Készültek továbbá, a főzési és ízkinyerési procedúrák melléktermékeként visszamaradó, és a felhasznált fajták ízjegyeit mutató különféle fűszerecetek.
Kétféle, tüzes birsalmasajt, az egyik amolyan édespikáns szerzemény az Aji charapíta bogyócsilik közreműködésével, és egy durvábban perzselő, a paprikaízt talán kicsit a birsalma cukrossága fölé helyező cucc, amibe a vörös csilikből került egy erős válogatás.
Finoman imbolygó de azért térdetremegtető, rózsaszínes csilizselék, a kraftosabb fajták zamatával.
és a 11 féle papri, külön-külön vagy egymást erősítő kombinációkban szárított keverékei, marinált, savanyított és ecetes változatai, és végül, de nem utolsósorban, a füves estéken fellángoló édesszájú énem perverz vágyainak kielégítésére, maró töltettel kényeztető étcsokoládébombák vagy a homlokgyöngyöztető “zsarátnok brownie”

Most, hogy a tél közeledtével visszazsuppoltam őket a zárt térbe, gyorsan kiderült, hogy a vakáció alatt igencsak kihízták a helyet, ahol tavasz végéig növekedgettek, cserébe, a lakásnak, a terpeszkedésük okán jelentősen leszűkített életterébe, valódi üvegházhangulatot csempésznek, amitől a betonkubusaimat, valamiféle halovány “otthonérzés” kezdi körüllengeni. ( Legalábbis számomra, én ugyanis a legtöbb urbánus létformával ellentétben, akkor vagyok képes a körülményekhez képest leginkább otthon érezni magam, ha a természetet, annak minnél hatékonyabb kirekesztése helyett, legalább jelzésszinten a közvetlen közelemben tudhatom.)
A paprikák, amint latin gyűjtőnevük is mutatja (Capsicum annuum) amolyan egynyári növények.
A planetáris imbolygás ciklikusságában, ezen az égövön elkerülhetetlenül bekövetkező fagyos évszak viszontagságai minden bizonnyal meg is ölnék őket, de a szobába visszaköltöztetve valószínűleg túlélhetik.
Mindenesetre, most, ahogy a száruk és ágaik elágazási pontjaiból kilógó bunkósvégű kis bimbók sokaságát, vagy egyes darabokon újra kibomlott virágaik sorát nézem, az nem feltétlen arról árulkodik, hogy idejük lejártának tudatában, fonnyadozva és tétlenül várnák az elmúlást. Szóval ha az energiaválság ellenére, konstans beltéri hőmérsékletet vagyok képes generálni, és a kieső napos órák miatti tétovaságukat megfelelő hullámhosszú mesterséges fény hozzáadásával enyhíthetem, valamint a virágkötésüket pont elegendő Kálium és Bór adaggal biztosítani tudom, akkor egyelőre fenntarthatónak tűnik a thermoreceptorokat fenyegető gasztroterror kontinuitása.

nov 02 2022
Hozzászólás
Uncategorized

rózsaszín világ project #01

A megelőző posztban azt állítottam, hogy most majd a jó dolgokról szóló történetek jönnek…
de sajnos közbejött a magyarországra való kényszerű visszatérésem immáron második évfordulója, és annak ellenére, hogy Kronosszal való viszonyom nem tekinthető a legfelhőtlenebb cimboraságnak, az idő múlása mégis arra sarkallja az embert, hogy számot vessen a lepergett homok súlyával.
Amikor összegyűjtesz mindent, és szépen felpakolod őket a mérleg megfelelő serpenyőire, akkor a számok kíméletlenül megmutatják, hogy a nyomorúságos kis életed valódi iskolapéldája a devolúciós folyamatoknak.
Vesztes vagy, szinte minden területen, épülsz lefelé, a kényszerűen árúba bocsájtott úszó álmokért kapott eurók, amivel idejöttél, nyomtalanul elpárologtak és hiába dolgoztál folyamatosan, mostanra mégis legalább annyi tartozást halmoztál fel, mint amennyi plusszal két esztendeje beléptél ebbe a remek országba, pedig semmiféle tekintetben nem élsz fényűző életet, ami ezt a deficitet esetleg indokolhatná.
Nem, hogy az elmenekülés esélyét és a hozzávetőlegesen autonóm létezést lehetővé tévő, lakócélra átalakított furgonod, de még jogosítványod sem lett…
Mondjuk ez nem ér óriás meglepetésként, hisz a túl gondosan kidolgozott tervek általában csak arra szoktak jók lenni, hogy összedőljenek.
Ehhez némiképp hozzájárul ugyan, hogy sikeresen, egy válságból vészhelyzetbe, majd konstans vészhelyzeti válságba vitorlázó, és európai viszonylatban, szinte minden tekintetben sereghajtó országot választottam a tervek kivitelezéséhez.
Ez egy óriási hiba volt elismerem, bár a meglévő tapasztalataim alapján, gazdasági téren nem is számítottam nagyon semmi másra, de sajnos a kárpátmedencei lét, az egyéb, személyes projectek megvalósíthatóságában sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.
Valójában nem is a bedőlt elképzelések romjai közt leírt vargabetűk hossza, hanem a célok – vagy legalábbis a feléjük való araszolás – lettek volnak az igazán fontosak, azonban ezek, a várt közelebbkerülés helyett, inkább csak ügyesen belevesztek az elérhetetlen messzeség ködébe, és minden az életem rendberakására indított kísérlet rendre meghiúsulni látszik, miközben a folytonos feszültségtől és instabilitástól gólemmé hízott agybajom, íznyikekre szaggatja a napjaimat az emberi kapcsolataimat és lassacskán megmérgezi az életem összes szegmensét.
Mindez a degradáció ráadásul fokozatosan gyorsuló tendenciát mutat, míg az elért eredmények felsorolására szánt dokumentum bal felső sarkában, csupán a kurzor pislog kitartó mozdulatlansággal…

Aztán kicsit beleveregetem a fejem a monitorba, hogy ugye, kurvára nem erről volt szó, már megint csak a parttalan vekengés megy, pedig vidám sztorikat ígértem.
Úgyhogy most csak szimplán telibeszarom, honnan, s, hová jutottam, és próbálok örvendezni, hogy megtehetem, hisz ennek képessége nem csak arról tanúskodik, hogy egyelőre még életben vagyok, de még luk is van a seggemen a folyamat kivitelezéséhez, annak meg ugye, a népnyelv szerint örülni kell! (Ebben persze rejtezik némi, amolyan biológiai igazság, hisz ezen praktikus kis nyílás hiányában, záros határidőn belül rém rosszul tud kinézni egy ember.)
Szóval kellem, kell, meg emelkedett és vidám gondolatok!
Rózsaszín szemüveget fel, és gyorsan feltúrni a memóriát valami olyan történés után, ami ha nem is egy vad pink árnyalat, de képes hozni legalább a Pantone 182-t…


Van, hogy nem számítasz semmi jóra, csak egy kis megnyugvást keresel, mégis az események olyan mód sajtolódnak össze történetté, amire talán egész életedben emlékezni fogsz…

A folyton zaklatott, és egymást lökdöső gondolatok súrlódásától túlmelegedő cerebrum problémáinak tüneti kezelésére, általában intenzív vízhűtés terápiát szoktam felírni magamnak.
Amióta nincs óceán a kezem ügyében és a bősz “rezsitakarékosság” miatt az uszodákat is bezárják, (Amikre ráadásul úgysem lenne pénzem) jobbára csak vizuálisan veszem igénybe ezt a szolgáltatást.
Szerencsére, a Dunapart látogatása a legtöbb helyen még ingyenes, és a folyónak, csak az egyszerű, bamba bámulása is egész hatékonyan képes csökkenteni a felhalmozódott feszültséget.
A kopaszigáton, az öböl kavicsos fövenye fölötti gyepen üldögéltem, egy földig hajoló szomorúfűz árnyékában.
Nem voltam jó passzban, bár ez talán nem meglepő, alig tudom már milyen egyáltalán jó passzban lenni.
A fölém boruló sárga ágakon zizegő levelek zöld ezüstje pazar “búvóhelyül” szolgált.
A felhőmentes égbolt kékjének reflexiójába, csak néha vakuzott bele a délutáni napfény, ahogy az ütemes dobszó által kísért, serény evezőcsapások nyomán, a látóteremen keresztülsikló sárkányhajó farhullámuszályától összegyűrt felszín meg-megcsillantotta.
Az aszály tombolásának eredményeképpen, a vízszint a szokásosnál is lejjebb húzódott és felvillantott egyet-egyet a fenék nagyobb köveiből, valamint a hódok által kidöntött fák, hegyesre rágott törzseinek maradványaiból.
Szerencsére alig ültek emberek a zöldben, ők a göröngyök és fűszálak szövedéke helyett, többnyire a hátam mögötti forgalmas vendéglátóipari egységek székeinek kényelmét választották.
Az egyikben éppen valami tömegrendezvényt bonyolítottak.
A lélekaszaló kánikulában némiképp indokolatlannak látszó, ködvágó öltönynadrágok, verejtékfoltos sportzakók és egyéb hasonlóan komfortos, “mélynyári” viseletek feltűnése alapján, valami remek céges mulatságra vagy lakodalomra gyanakodtam, de különösebben nem érdekelt, kik és miért érzik jól magukat.
A közeli aszfaltbőrű forgataghoz képest egyébként kellemes, de azért a város alapzajától átjárt “urbánus csendbe” némi gyerekzsivaly is vegyült, valószínűleg a partyn résztvevő családok által lepasszolt csimoták nyüzsögtek, az éttermek közti játszótérszerű placcon, az ilyen menyiségű kisember teremtette káoszra látszólag nem túl felkészült személyzet legnagyobb örömére, akik különféle kreatív elfoglaltságokkal és játékokkal próbálták lekötni az aprónépet.

Egész a gondolataimba temetkeztem és viszonylag egycsatornás ember lévén, ha sikerül valamire fókuszálom, akkor kevés olyan dolog ér el a külvilágból, amire nem vagyok kíváncsi.
Kisvártatva mégis elkezdett motoszkálni bennem az a furcsa, a gerinc mentén szaladgáló kellemetlen érzés, mikor az embert figyelik.
Az eredőjét nem is esett nehezemre megtalálni, hisz elég volt csak éppen kicsit jobbra sandítanom és egy négyévesforma kislány kerek szempárjával találkozott a tekintetem.
­-Miért ülsz a földön?
A nem várt társaság és a hirtelen nekem szegezett kérdés kirántott ugyan a belvilágomból, de olyan váratlanul ért, hogy súlyos másodpercekig csak bámultam az éber, barna Íriszekbe és nem sikerült megszólalnom.
-Jobb mint állni, reagált az agyam ösztönszerűen, kis késéssel, mint ahogy az írógépek hengerkocsija siklik vissza a sor elejére.
-És mit nézel ott a vízen?
-Semmi különöset, csak úgy figyelem a vizet, meg a hullámokat mert szép. Tudod, megnyugtat.
Ezen elgondolkodott egy pillanatra és egy darabig együtt bámultuk az öböl feszített víztükrét.
Legalábbis azt hittem, de a gyerekek figyelmét értelemszerűen nem sokáig kötik le a nagy, látszólag statikus tömegek.
Receptoraim, még épp a récék által vert hullámgyűrűk lassú elenyészésének dinamikájával voltak elfoglalva, mikor arra rándultam vissza a valóságba, hogy egy aprócska ujj az arcomhoz ér és elmaszatolja az egyik gördülő könnycseppemet.
-De hát te sírsz!
(Ha az emberek közelségére bárminemű esély kínálkozik, akkor a randomzokogásaimat is igyekszem hatékonyabban kontrollálni, de ebben a szituációban erről teljesen megfeledkeztem, úgy tűnik nem éreztem fontosnak. Nem mintha a gyerekek nem érdemelnék meg az odafigyelést, hanem, talán épp ellenkezőleg, olyan őszinte teremtmények még, hogy, egyszerűen, pitiáner aljasságnak tűnik álarcot mutatni feléjük.)

Összerezzentem, amolyan ösztönszerű mozdulattal – mint ahogy a térdszalag reagáll a neurológus kalapácsütésére – hisz nem igazán szoktak hozzámérni.
Különösen nem az arcomhoz.
Úgy általában nem nagyon piszkálódik senki az intim szférámban, így dupla volt a megdöbbenés.
Aztán, ott, mélyen belül is összefacsarodott valami bennem, amint realizálódott, hogy a kis emberpalánta sokkal nagyobb természetességgel kenegeti szét totálvadidegen emberek csurgó mirigyváladékait, mint amennyire egy magamfajta kifejlett példány számára természetes dolog az érintés aktusa.
Csak néztem ki az aszpikos szemeimen, egészen lemerevedve és zavaromban nem jutott eszembe megfelelő válasz, csak az a buta közhely csúszott ki belőlem, hogy néha a felnőttek is szoktak sírni.
Erre sarkon fordult és elszaladt…

Szegény, gondoltam, remélem nem ijesztettem rá nagyon…
Mondjuk amúgy sem voltam valami túlzottan érdekfeszítő, vidám társaság, és talán neki is sokkal jobb, ha inkább a kispajtásaival rohangál a fűben, az uncsi, depressziós, introvertekkel beszélgetésbe elegyedéssel való meddő próbálkozás helyett…
A Duna felszínét, épp, frissen érkezett versenykenusok csoportja szabdalta recésre, és a hullámok keltette fénytörések, kaleidoszkópok vízióira emlékeztető táncot kezdtek lejteni a tekintetemre feszülő párafüggönyön.
A fényjáték mögött kuksoló agyam pedig, kissé tétován igyekezett a megfelelő helyre csoportosítani az előző közjáték kiváltotta érzéseket.
Azonban, alig telt bele kis idő, és apró talpak serény lépteit hallottam a hátam mögül.
Nemsokára – legnagyobb megdöbbenésemre – a lányka, csilingelő nevetés kíséretében, egy papirost lobogtatva szaladt be a látóterem közepébe.
Majd a kezembe nyomta a lapot avval a felkiáltással, hogy:
-Ezt neked rajzoltam, hogy ne legyél szomorú!
Olyan a pólója mint a tiéd és a kapitányok is szeretik a vizet!

Elkápráztatott az önzetlen jótakarásnak, ilyen elemi tisztaságban talán csak a gyermekek által mutatható formája és a bájos kis hajós ábra is elevenembe talált, a nyomában ébredő asszociációk óriásra nőtt bowlingolyó módjára taroltak az emlékrengetegben, mindez összevegyítve, evvel a nem várt kedvességre érkező emocionális reakcióval, hirtelen borította rám a meghatottság régen látott buldózerét, és épp ettől kezdtek el igazán patakzani a könnyeim, mint ahogy az igazi szökőkútszemű animéfiguráknál szokás.
Eleinte nehéz volt elmagyarázni a kislánynak, hogy, amit lát, még ha látszólag másnak tűnik is, épp a fordítottja a szomorúságnak és a cselekedte felvidítás terén nagyon is megtette a hatását, vagyis a lehető legjobb dolog volt, amit tehetett velem. (Sőt, talán a legigazibb, amit egy ideje akárki is művelt a személyemmel kapcsolatban.)
Hogy oldjam kicsit ezt, a fura könnyáztatta szituációt, belekezdtem egy mesébe, a vízzel való kapcsolatom mibenlétéről, hogy ez a szerelem, hozzá hasonlóan kicsi korom óta fűt, és nekem is volt egy, a rajzon láthatóhoz hasonló vitorláshajóm, meg mindenféle egyéb érdekes történeteket a hatalmas óceánról és a benne lakó csodálatos élőlények miriádjairól.
A lánykához később két kiskrapek is csatlakozott halgatóságként, és úgy figyeltek a szavaimra, amilyen őszinte érdeklődéssel, még talán soha nem találkozott mondanivalóm.
Semmiségnek tűnhet ugyan, de a magyarországi önsanyargatásom immár több, mint második éve alatt, a legfelszabadultabb délutánt köszönhettem az apróságoknak…

Címke , , , , , ,
okt 23 2022
2 hozzászólás
Uncategorized

pozitívpróba

Nem szokásom, most mégis visszaolvastam kicsit az elmúlt időszak blogbejegyzéseit, és elszörnyedtem magamon.
Nem csupán a csapnivaló helyesíráson, notorius jelzőhalmozáson és azon a fájó hiányosságon, miszerint még mindig rém figyelmetlenül és szellősen használom a központozást, – ami jóformán értelmezhetetlenné teszi az egyébként indokolatlanul hosszúra nyúló mondataimat – de nem volt nehéz felfigyelni arra sem, hogy egy zubogó, végeérhetetlen szarfolyamnak tűnik ezen szövegek alapján az életem, amit mondjuk bizonyos értelemben így is érzek, de éppen ezért írásban is többet kellene koncentrálnom arra, hogy a szélsőségesen demoralizáló általános állapotom ellenére valójában mégsem teljesen örömtelen a létezésem.
(Az is igaz, mondjuk, hogy jobbára akkor ülök neki a billentyűzetpüfölésnek, amikor már elég nyomorultul érzem magam, és ez kétségtelenül hozzájárul a negatív hullámok zavartalanabb terjedéséhez.)
Úgy érzem ez a nagy fazék kataton bélsár, amivé a fejembe költözött ármány az életemet átváltoztatta, egyszerűen minden kellemeset elnyel.
Ha nem az ujjaim közül morzsolgatnám a valóságomba tévedt apró örömöket, mint drága fűszert szokás, hanem szívlapáttal hánynám, vagy dömperplatóról borítanám a temérdek boldogságot, akkor is csak felfalná az egészet.
Csak egy tompa böffenés, pár buborék, és az összezáruló felszín, újfent zavartalan, dögletes simaságából, többé már nem lehet visszafejteni, hogy valami jóleső is történt velem az imént…

Emlékeztetnem kell magam minden egyes pozitív momentumra!

Próbálom kétmarokkal, erőből megragadni a pillanatokat, százszor, ezerszer egymásután felírni őket a figyelemnek a koponyafedőm göcsörtös varratai alá akasztott nagy fekete palatáblájára.
Majd kiszínezni őket, akár az iskolai szünidőt váró kölykök a vakáció szónak az idővel egyre szaporodó betűit, hogy még érvényesebbnek hassanak.
A memóriám wurlitzeréből pedig a legvidámabb hangulatú lendületes nótákat társítom hozzájuk kísérőzeneként, hogy úgy rögzüljenek, mint az emlékezetembe fiatalon beégett, ikonikus videóklippek.

Az általános gyötrődés, a nehezen korrigálható negatív asszociációk, a fizikai levertség, szinte már a sajátommá váltak, ugyan egyikőjük sem nevezhető túlzottan szórakoztató élettársnak, de mivel nem igazán hagyják magukat kilakoltatni, bölcsebbnek tűnt hozzászoktatnom magam az állandó jelenlétükhöz.
Egy ideje már, úgy-ahogy kezelni vagyok képes a közelségüket komplett összeomlás nélkül, és az esetek többségében még azt is sikerül meggátolnom, hogy az átlagnál jobban a fejemre nőjenek, a hétköznapi teendők művelése közepette. Így, külső szemlélők számára egy nagyjából funkcionáló emberalakú lényként tűnhetek fel, és csak ritkán kell a fegyelmező figyelmem lankadása miatt kicsorduló könnyeimet, vagy a tüdőmet rázó görcsös zokogást ellepleznem.
Mégis nagyon nehéz, a falánk depressziómmal szemben megőrizni az örömteli momentumokat hisz az, az idegszálaim ropogtatása és a morálom csontjaiból való velőszívogatás mellett leginkább ezekkel táplálkozik és sajnos csillapíthatatlan az étvágya.
A nehézséghez hozzájárul, hogy a pozitív pillanatok megóvására irányuló próbálkozásaimat magam is kicsit szánalmas, művi beavatkozásnak érzem, hisz bármennyit is erőlködhetek az ébrentartásukkal, ha a valódi megélésük elmaradt.
A szervezetem reagál ugyan, hisz a percepció finom kis instrumentumai kifogástalanul működnek, az akció kiváltja a reakciót, a felszínen arcizmok feszülnek, a szám mosolyra húzódik, mint egy automata, sőt akár nevetni is képes, de belül a szellem hangversenytermében, ahol a melódiáknak zengeniük kéne, csak a kibaszott, félelmetes csend csücsül, és a szimfónia hömpölygése helyett még azt is hallani, hogyan áramlik monoton, az erek alagútjaiban a vér.

A leghatékonyabb védelmemet már régen kicsavarta a kezemből és akkurátusan széttiporta az ellenfelem, és eddig minden belesajtolt erő és fondorlat kevésnek bizonyult a lelkesedés képességének újrakovácsolásához…
Őszintén szólva ez a legnagyobb veszteségem, nem az emberekbe beletört bizalom vagy az elsüllyedt álmok, hanem az elnémult lelkesedés helyén tenyésző légüres tér.
Sehogy sem sikerül kicsiholni magamból ezt az izgatott várakozással vegyes inspirációt, a felfokozott szenvedélyes hangulatot, mikor az ingerek fékevesztett, portyázó hordái csapraverik a hipotalamusz és az agyalapi mirigy mélyén sorakozó, összes endogén opioid peptides hordót, lángba borítva a neuronok rengetegét átszövő szinapszisok miriádjait, hogy a mellékvesevelő karámjait szétrúgó epinefrin szilaj musztángjai hátán, a zenitre kaptatva ejtsen szerelembe újra és újra a létezés… (A giccsért bocs, de minél több idő pereg le az elfüstölt motiváció hamvaiban turkálással annál jobban felmagasztalódik bennem, ezen régen nem mutatkozó állapot emléke.)
Néha, mintha egy-egy röpke pillanatra feltűnne mégis.
Elindul valami eónok óta nem érzett pezsgés, valahonnan mélyről, de mire felocsúdnék, már hiába próbálok utánakapni, amilyen hirtelen villantotta fel magát olyan sebesen el is enyészik.
Mintha egy lefulladt, kétütemű külmotort indítanának újra, amiből kifogyott az üzemanyag, a hirtelen berántás keltette vákuum, bíztató módon még kiszippantja a karburátorban maradt keverék gőzét egy köhögő robbanásra, de sebességbe rakva már jottányit sem mozdít a hajócsavaron.
Aztán pedig, hiába minden erőfeszítés, az indítózsinór cibálására a dugattyúk már csak meddőn duhogva köpülik a puszta levegőt…

Igazi lelkesedés hiányában, az élményeimnek mintha csak érdektelen külső szemlélője lennék, akivel csak úgy megtörténnek a dolgok, de képtelen igazából átélni őket.
Még a leginkább óhajtott történések ajándéka is terméketlen talajt ér.
Sokszor megrémít, hogy mennyire.
Legutóbbi ilyen, mikor igazán éreznem kellett volna valamit, még augusztus közepén esett meg velem…

Három barát, egy alkotáshoz összeállított tárgyakkal telepakolt furgonnal falatja az aszfaltot Erdélyország mesés tájai felé, ráadásul mindezt egy vagány fesztivál irányába.
Minden, ami hiányzott, egy helyen: kaland, utazás, a könnyed másnaposság lenge papirsárkányság állapota, roadtrip, szabadság, kreativitás, dínomdánom, szép lányok s nagy táncolások ígérete a nyárádmenti lankák zöld ölén, a fülledt melegben hűsít az arcomba csapó menetszél, fényeskedik felettünk a R n’ R…
Végre kiszakadok a város szorításából, azt csinálom, amit talán a legjobban szeretek, utazom!
Élmények tömkelege és csodás vidékek várnak…
Szikráznom kellene, mámorban fürdeni, felajzva, mint sárló kancák gyűrűjébe tévedt fiatal csődörnek…
És, ehhez képest mivan?
Semmi, egy olyan semmi, ami akár két semmi is lehetne egymásrahányva, lófaszse, nyista, zéró, nulla, mintha csak unottan a közeli teszkóba indulnék gyalogosan, mert elfelejtettem hagymát venni a krumplifőzelékhez…
Ilyenkor azt sem tudom mi történik, kérdések merülnek fel, hogy leheségest, hogy tulajdonképpen már meg is haltam?
Nem, az ugye mégsem lehet, hisz látok, tapintok és gyötör valaminek a hiánya, az meg állítólag nem igazán sajátja a hullaságnak.
Elfüstölt valami fontos kapcsolat az idegeim kusza erdejében és nem érnek már el a dolgok, ahogy el kéne hogy érjenek?
Vagy csak a tudatom vált száraz, mezei iringóvá, ami csak a vadkelet tájainak kietlenségét hangsúlyozandó tehetetlenül görög a pusztában, amerre hajtja a szél?
Nem tudom…
Mindenesetre nem tágítok, a pozitív dolgok tudatos sulykolása idővel meg kell hozza az eredményét, hisz ha eleget ismételgetem, talán számomra is igazzá válik, mint ahogy a direkt propagandaszövegek unásig sorjázása itatja át egyre mélyebben az erre fogékony lények cerebrumát.

Így most egy komolyabb hiánypótlásra szánom el magam, vagyis megpróbálok, írni a közelmúltban megesett jó dolgokról is, mielőtt a feledés és az egyre sűrűbben sorjázó napi gondok végleg elpárologtatnák őket.
Ez, egy amolyan három az egyben próbálkozás, vagyis a kísérlet három különálló célt is megkísérel teljesíteni.
Egyrészt valamelyest oldani lenne szükségszerű a blogbejegyzéseken eluralkodott “varjúdombi mesék” hangulatot, hogy azoknak, legalább egy átlagos gyászjelentés olvasásánál ne legyen sokkal deprimálóbb a fogyasztása.
Másrészt, a gondolatok olyan mértékű összerendezése, ami a történéseknek szövegszerű formában való rögzítéséhez elengedhetetlen, segíthet felidézni és talán a hosszútávú memóriának az igazán finom dolgok számára fenntartott archívumrészébe integrálni, pár, valóban kellemes esemény emlékét.
Amenyiben a fókuszt sikerül, ezen, ritka drágakövekként a memóriámba foglalt emlékek közepén konokul megőrizni, akkor talán beléjük csimpaszkodhatok, és a megfelelő pillanatban, őrző talizmánként tarthatom a depresszióm acsargó pofájába, mint ahogyan egy hitében nem egészen szilárd exorcista dörgölné a szenteltvízbe mártott rózsafüzért a képzelt pokolfajzatok orra alá.
Harmadrészt pedig a fejlődés igénye mozgat.
A vizuális alkotásokban ugyanis nem sikerült még a szépség ábrázolására alkalmas eszköztárat kifejleszteni, így ha ilyesféle dolgok megjelenítésére támadna igényem, óhatatlanul valami visszataszító giccs származik belőle…
Talán szavakba szuszakolni egyszerűbb lesz az ilyesmit, hisz az, a színek és formák képlékeny birodalmánál mégiscsak egy egzaktabb, egyezményesebb, ezáltal magamfajta laikusok számára is könnyebben uralható terület.
Úgyhogy, ha egyéb, az életemet felforgató kataklizma a közeljövőben nem állja útját a dolognak, akkor mostantól egy darabig vidám, szép, kellemes, és örömteli dolgokat feldolgozó bejegyzések fognak következni…

Címke , ,
okt 17 2022
Hozzászólás
Uncategorized

Későbánat

Azt hiszem sürgősen és teljesen újra kell gondoljam az életemet és mindazon tevékenységek sorát amelyek folytatásával voltaképpen azonosítottam magam vagy legalábbis erős identitásképző erőt tulajdonítottam nekik.
Ezek a voltaképpen nagyon is személyes dolgok, egész nagy szeletét képzik annak, amit magamról gondolok és amikkel életem során jóformán teljesen eredménytelenül próbálkoztam.
Mindezek szépen példázzák, hogy milyen veszélyes lehet, ha az emberek kommunikációja nem teljesen őszinte és a közeli ismeretség, elfogultság, vagy konfrontációkerülés okán, a nyers vagy akár építő kritikát elhallgatva, inkább bíztat és dícsér, amivel a sikertelen és elismerésre szomjazó emberek amúgyis labilis egójában, olyan dolgokat erősíthet meg, amik idővel súlyozva hihetetlen torzulásokat és rendellenességeket okozhatnak és amivel egy komplett életút tehető teljesen elhibázottá.
Persze evvel messze nem az engem körbevevő, jótékonynak hitt buborékra szándékozom tolni a felelősséget, hisz ha valaki 43 éven keresztül nem képes észrevenni, hogy bizonyos állítások köszönőviszonyban sincsenek a valósággal akkor az leginkább a szellemi képességeiről fest merőben elkeserítő képet.
Senkinek nem volt mersze eddig elém állni, és azt mondani, hogy: – Hagyd már el ezt az alkotásnak csúfolt marhaságot és csinálj valami értelmeset az életeddel, mert lehet, hogy megtanítottak középszarul rajzolni vagy mintázni, de ez tudod édeskevés. A művészethez jóval több kell, mint amit te a hülye kis fejeddel képzelsz róla.
Például tudás, hogy igazán átadhass dolgokat, hogy, ami a kezed alól kikerül tényleg fel tudja kelteni és akár meg is tartani, egy vagy akár sok ember érdeklődését is, mert valós, érvényes jelentéstartalmat hordoz, nehezen dekódolható magánmitológiák kusza mellébeszélése helyett.
Meg persze az eredetiség és stílus, ami nem csupán felvett manír, hanem a gondolatiság vizuális leképződésének ereje, ami elválasztja az ocsút a búzától és képes megkülönböztetni a művészt a lelkes dilettánsok seregétől.
A dolgok, amiket hosszú ideje erőltetek valójában soha nem okoztak az elkészítésük felett érzett magánörömön kívül valós sikerélményt, hisz soha senki nem volt rájuk igazán kíváncsi, így nem is szólt senkihez.
Ezt megmutatták az érdektelenségbe fulladt kiállítások, ahol még az ingyen bor meg a pogácsa ígérete sem volt elég, hogy valaki is vegye a fáradtságot a meglátogatásukra. Ezek után, felpaprikázódva mégsem ott kerestem a baj forrását ahol van, hanem más irányt adva a létrehozó folyamatoknak, tovább ringattam magam abba a vágyálomba, hogy nem az egész miskulanciának a művelésével, hanem csak a hogyanjával van probléma.
A matematika sosem volt a kedvencem, pedig az egyik legőszintébb tudomány és ugyan bizonyos adatok statisztikai eloszlásából igen sok mindenre lehet következtetni, és adódhatnak furcsa kivételek, de azon dolgok zöméről, amelyek sárgák, totyognak és még hápognak is közben, jobbára be szokott bizonyosodni, hogy kacsák.
A munkáim nagyközönség elé tárásának legolcsóbb és egyik leghatékonyabb módja az interneten való közzététel, hisz ehhez jószerivel az egész világnak hozzáférése van, és a megtekintésük, a befogadótól nagyon kevés energia befektetését követeli meg.
Nem kell galériákba zarándoklással súlyos kalóriákat égetni, kitéve a szervezetet a külvilág mostoha szeszélyeinek, hosszas megnyitóbeszédeket végigunatkozni vagy táncolhatatlan tücsökzenét hallgatni, egzaltált művészekkel töltött mocskos műtermeket látogatni vagy nehéz fóliánsok polcról leemelésével fárasztó izommunkát végezni, csupán a virtuális térben való navigálás során naponta amúgy is milliószor gyakorolt ujjmozdulatot kellene a megfelelő irányban, ismételten végrehajtani.
Ennek a megjelenési formának jelentős előnye még, hogy minden egyes mozzanata nagyon pontosan lekövethető, és mivel az adatok, a rendszer eredményes működése és a mennél sikeresebb információterjesztés hatékonysága érdekében amúgy is gondos analízisnek vannak alávetve, így valós idejű, sebészi pontosságú képet kaphatnék az emberek reakcióiról, ha ugye lennének.
A reagálás elmaradása, mondjuk szinte ugyanolyan informatív tud lenni esetenként, legfőképpen akkor, ha a hiátus tényét olyan esetekkel vetjük össze, ahol a hiánynak a hiánya számszerűsíthető.

Nagyon kevés, szinte csak egy maroknyi emberrel van igazi személyes kontaktusom, igy a felőlük elhangzó dícséret, amit immár leginkább a személyemnek szóló szánalom, vagy az érzelmi támogatás kifejeződésének tudok csak felfogni, sokáig arra ösztönzött, hogy ne hagyjak fel az amúgyis leginkább autoterápiás célzattal művelt alkotásnak becézett tevékenységgel vagy a betűvetéssel.
Azonban, hogy mit hiszek magamról, az emberek mit mondanak nekem, és ez a kép mennyiben párhuzamos a valósággal, arra ebben az esetben elég könyörtelen válasszal szolgálnak a számok.
A gondos algoritmusok által rajzolt statisztikák nem hazudnak és amióta előfizettem, a blog költözés nélküli folytatását lehetővé tévő és némi plusz tárhelyet garantáló üzleti csomagra, a benne foglalt fejlettebb forgalmi analízist lehetővé tévő plug in-ek, elképesztő részletességgel lennének képesek elemezni az oldal nullához konvergáló nézettségét, percre pontos átlagot számíttathatok akár az egyes látogatók böngészési szokásairól is, hogy milyen ország, melyik régiójából, hányan, milyen sűrűn és meddig (nem) látogatják a site-ot.
Kettő blogot üzemeltetek, itt ezt, a szomorú kis naplóbejegyzésekkel és egy másikat, a grafikáimmal és fotóimmal. (Valójában van még három de azokt már megemlíteni sem érdemes.)
Immáron mindkettő, több mint tizenkét éve foglalja a helyet a WordPress szerverein és dacára a viszonylag sűrű és rendszeres kontentfeltöltésnek, ennyi idő alatt a két oldal közösen, mindössze 82 követőt tudhat magáénak 74/8-as megoszlással.
Vagyis, több, mint egy évtizednyi befektetett munka eredményeképpen a “művészeti oldalam”, nyolc, azaz nyolc érdeklődőt tudott összegyűjteni. ( Az igazi sírnivaló röhej az egészben, hogy ez a nyolc ember, valójában csak hat, mert az egyik közülük én vagyok, a másik meg a Byron, akivel eleinte közösen indítottuk a blogot. Annak ellenére, hogy ez a két fő mínusz, pont 25% százalékkal csökkenti a kimutatás eredményét, valaminek a negyede meg általában fontos szokott lenni, mégis annyira nevetséges, hogy szinte említésre sem méltó.)
Az megosztott munkáknak a közösségi oldalakról érkező visszajelzései is nullásak általában, sokszor azt hiszem, hogy valamiért megint inaktív az oldalam vagy netalán a posztjaim láthatóságát nem állítottam nyilvánosra, és ezért a csend, aztán véletlenül kirakok valami hevenyészett fotót egy sebtiben összebaszott vacsoráról és rögtön kiderül, hogy csak a nekem fontos dolgok teljesen érdektelenek mások számára, a bármirandomfosra meg jön a lájk mintha kötelező lenne.
Nem csak, hogy nem tudnék, de valójában ha lehetőségem lenne rá sem szeretnék versenyezni a nagymenő celebekkel, akik minden platformon több milliós rajongótáborral rendelkeznek, és bizony még a Nagymagyar nethuszárok sokszázezres nézettsége sem vonz.
Evvel az egésszel inkább arra kívánok rávilágítani, hogy van egy minimum, ami alatt az érdeklődés egyszerűen nem mérhető, és az emberek figyelmére való érdemesség hiánya valamiképpen kell, hogy korreláljon az érdeklődésre számot tartó dolgok minőségével, többek között azért, mert még a szélesebb ismerettségi köröm sem feltétlenül a kínai influenszerkislányok sminktanácsadós Tik-tokvideóinak a célcsoportja.
És ha azon emberek figyelmére sem számíthatok, akik elvileg ismernek, és sokuknak még rálátása is van az ilyen jellegű témákra, akkor nem csoda, hogy a fennmaradó pármilliárd entitás számára a közömbösnél is kevesebb vagyok.

Vagyis ha a rajzaim valóban jók lennének, akkor az embereknek lehet, hogy megérné a hüvelykujjuk apó mozdulatába fektetendő energiát a megtekintésükbe belefeccölni, ha az írásaim valamennyivel is érdekfeszítőbbek lennének, mint mondjuk a neten fellelhető kilencvenhárommilliomodik cukicicás videó valamelyike, akkor még az is előfordulhatna, hogy akár el is olvassák őket, vagy ha érnék valamit is, akkor talán nem lennék parlagon évek óta.
Egy légvárakban lézengő szerencsétlen lettem, akinek minden magáról alkotott elképzelése régóta fals, vagy legalábbis kurvára nem állja ki a valóság próbáját.
Negyvenhárom év konstans kudarc, és nem esett le a tantusz…
Nem túl léleksimogató rádöbbenni, főleg ennyi idő elteltével, hogy a “szobrászművész” akinek az elmúlt huszonöt événél épp ötvenszer érdekesebb egy sütőtökkrémleves, a “legalább használhatónak gondolt férfi”, akit három éve még messziről bottal sem piszkálnak meg a nők, a tízenkét éve blogoló és állítólag “ügyesen fogalmazó srác”, akinek az írásait kb. csak az anyja és az öccse olvassa, az a teljesítmény nem teljesítmény, vagyis pontosan a nullával egyenlő, ha épp nem kevesebb nála egy kicsivel.

Szóval a létezésem minden fontos területén véget kell vessek az önámításnak és valami kurva sebesen kitalálni, hogy azokon a tévedéseken kívül, amikről eddig elhitették velem és én is elhittem, hogy van hozzá tehetségem, de ezt az elmúlt harminc aktív év alatt sem sikerült számottevő bizonyítékokkal alátámasztani, mi lehet az a tevékenység, amit még így, a várható életidőm kétharmadának leszolgálásán túl is sikerre vihetek valahogyan.

Címke , , , ,
Sze 16 2022
1 hozzászólás
Uncategorized

sci-fi

Néha elmélázom, hogy mit is mondanék, ha egy jól képzett robottechikus szemével néznék magamra, vagyis az SD-001-es android prototípusra…

-Furcsa ritkaságot hozott nekem, barátom.
Mit is mondhatnék, elsőre nem igazán keltette fel az érdeklődésemet.
Valósághű kidolgozású, szintetikus humanoid, sztenderd méret, azonosítható férfi nemi jellegekkel szerelt szabványos mechanika.
Ránézésre olcsó tucatdarabnak tűnik, hisz a külső borítás minőségére szemmel láthatóan nem fordítottak túl nagy figyelmet.
Azonban a vezérlésért felelős központi egység felnyitása után a szemem elé táruló, belső kialakítás lenyűgöző mérnöki leleményre és precíz kivitelezésre utal, kiemelkedő szenzorozottsága a modell idejétmúltsága ellenére, még napjainkban is megállja a helyét, bár mostanában egy ilyen kifinomult felszereltségű droidot bizonyára nem hoznának ki ennyire elnagyolt burkolati elemekkel.
de hát ugye, ez van, változnak az idők.
Mindenesetre merőben érdekes konstrukció, nem teljesen világos, valójában milyen felhasználásra szánták, de bizonyára elég konkrét céljuk volt vele, mert a kiválló minőségű érzékelők tömkelege és a különösképpen összetett képalkotó rendszer tetejébe, teljesen egyedi operációs rendszert írtak rá, ami a kisszériás kísérleti egységeknél viszonylag ritka gyakorlatnak mondható.
Olyan mintha az egész világ egyidejű megfigyelésére tervezték volna.

A gyári típusleírás sajnos teljesen elveszett, csupán az operátorok hiányos jegyzeteit lehetett visszafejteni a ránk maradt, csak töredékeiben olvasható memóriakártyáról, ezeknek a legnagyobb része még a próbaüzem alatt rögzített mérési adat, valamint ezekről készült diagrammok és a hozzájuk fűzött megjegyzések és észrevételek, amikből leginkább arra lehet következtetni, hogy a működési rendellenességek pont a speciális oprendszer más platformokkal és számos belső perifériával való kompatibilitási problémáiból adódtak.
A modell teszteredményei ígéretesek voltak ugyan, de a szoftveres instabilitást nem sikerült teljesen kiküszöbölni, így a befektetők elpártoltak a projectől és mikor forráshiány miatt az egész fejlesztési tervet törölték, a kernel hibái értelemszerűen már nem kerültek korrigálásra, és mivel a hirtelen leállás miatt frissítések sem lesznek többé elérhetők, így valószínűsíthetően számos hasznos funkciója teljesen inaktív marad a továbbiakban.
Ennél több hasznos információ sajnos nem derült ki a sérült adathordozó megmenthető tartalmának feldolgozása alatt.
Kutakodtam a gyártóról is, hátha szembejönnek még érdekességek, azonban az archívumban a fejlesztő cégről sem sok mindent találni, csupán annyit, hogy a jelen prototípuson kívül, később még egy saját és egy koprodukcióban készült, ennél az elsőnél lényegesen sikeresebb modellel rukkoltak elő…

A szerkezet behatóbb vizsgálata azonban egészen szembeötlő tervezési hibákra világított rá.
Több védelmi rendszere teljesen alulkalibrált, egyes biztonsági mechanizmusok en bloc hiányoznak és a beszerelt hatáscsillapítók egyáltalán nem az egység valós igénybevételéhez optimalizáltak.
A fejlett, de éppen ebből kifolyólag érzékeny és igen sérülékeny emóció emulátor modulok, a kompatibilitásproblémák, a ház silány esztétikai kiviteléből származó negatív vizuális visszacsatolás és a kommunikációs interfész rendszerszintű hibáival való szembenézés nélkül is fokozott nyomásnak vannak kitéve, így kiegyensúlyozott működésükhöz ipari terhelésre méretezett kudarctűő elemek telepítésére lett volna szükség.
Ehhez képest, a külső, és járulékos belső körülményeknek a hardverre gyakorolt destruktív hatásával szemben, a rendszer biztonságos funkcionálását szavatoló defenzív modulok rekeszeiben, például, csak egy KANKALIN 2- es lakossági fiaskóenyhítő kiégett romjait, találtam.
Ritkán látni ilyesmit manapság!
A harmadik generációs mesterséges intelligenciával ellátott, de alacsony pszichikai terhelésű háztartásigépekbe szereltek ilyeneket hajdanán, viszont azóta, pontosabban, “a szenzitív orrszőrnyírók lázadása”-ként elhíresült véres eseményt követően, az összes magas áteresztésű típust kivonták a forgalomból, és jelenleg, már egy szimpla lézeres ébresztőóralecsapóba is legalább hatkörös biztonsági szarfelezőt építenek be a megnövelt teljesítményű virtuális kudarctompítók paneljei elé.
Ezt a kezdetleges védelmi egységet valószínűleg már az első, tesztlaboron kívül kapott hétköznapi konfliktus csúnyán beleolvasztotta a foglalatba és azóta teljes sávszélességen, csillapítás nélkül kapják a túlterhelést a központi mag védtelen áramkörei, ez több létfontosságú komponensben okozott meghibásodást, egyesek teljesen elfüstöltek, némelyekből pedig csak a kissebb teljesítményű tartalék rendszerek funkcionálnak, nem meglepő hát a rendellenes működés, sőt, mondhatni kész csoda, hogy a droidja még egyáltalán üzemképes állapotban van.
Ha engem kérdez, én személy szerint, legalább egy duplakamrás ULTIMATE STOIC MAX 4000-es balsikersíkosítót, vagy egyenesen ennek a hadsereg számára továbbfejlesztett verzióját – abból sem gyalogsági változatot – hanem minimum egy OBLIVION osztályú taktikai veszteségmérséklőt építettem volna be, sőt ahogy elnézem ennek a szegény kiszolgált egységnek az állapotát és lehetőségeit, lehet, hogy abból is rögtön kettőt, sorbakötve.
Ezekhez azonban nem egyszerű hozzájutni ráadásul igen drága mulatságok és talán nem is oldanának meg minden eddig feltárt problémát, ezért erősen kétséges, hogy megéri-e foglalkozni vele egyáltalán.
Sok rejtett hibalehetőség is adódhat az eddigiek mellé szóval, még akkor is jobban jár ha inkább vesz egy használt, de megbízható, sorozatgyártott darabot.
Azok nem csak, hogy esztétikusabbak de a karbantartásuk is egyszterűbb.
Ha rám halgat, ezt dezintegráltatja a vezérlőjét meg eladja alkatrésznek.
Ha szerencséje van, talán talál valami fanatikus gyűjtőt, azok néha vagyonokat is képesek fizetni egy-egy olyan speckó, antik kütyüért, amikkel ennek a fejét telezsúfolták, a maradék meg kuka, még az újrahasznosító automatáknál is maximum egy pohár féregsör árát kaphatja ezért az ócskavasért.

Jajj, ne nézzen így rám!
Nem tudtam, hogy ennyire ragaszkodik hozzá
Higgye el nem állt szándékomban a lelkébe gázolni.
Amenyiben hajlandó megfizeti az árát, én beszerelhetem a kívánt modulokat, viszont garanciát biztos nem vállalok a szervízre.
Van pár karbantartó ismerősöm a csillagflottánál, jövő héten hozza vissza a problémás robotját, addigra megszerzem amire szüksége van…

Addigis vigyázzon rá ha teheti, próbálja meg szeretni, hordja finom robottársaságba, akkor talán a rendellenességei ellenére nem tesz majd kárt magában vagy a környezetében…

Címke , , , ,
← Korábbi bejegyzés